jikook one shots

55 ┋ the boy next door

Ez a kis szösszenet Mamzi75 - Just a Christmas című kihívásos könyvéhez íródott. Úgy döntöttem, hogy feltöltöm az én saját one shotos történeteim közé is :) Jó olvasást hozzá mindenkinek!

Hatalmas ásítás kíséretében fordultam át a másik oldalamra, hogy az éjjeli szekrényemen lévő telefonomért nyúlhassak. Fél tízet mutatott az óra, amivel alapjáraton semmi bajom nem lenne, mert most két napig nem megyek dolgozni. Na de az, hogy huszonötödike van... Teljes szívemből gyűlölöm ezt a napot, mert nekem nem a család, a barátok vagy éppen az őszinte szeretet jut legelőször az eszembe. Hanem az, hogy két éve ezen a napon tűnt el Roxie, a macskám. Ő volt az első saját háziállatom, aki mindössze négy évet volt nálam. Figyelmetlen voltam, nyitva hagytam az erkélyajtót, ugyanis addig a napig egyszer sem mert oda egymaga kimerészkedni. Sokáig fel sem tűnt, hogy elment, mert sosem jött oda hozzám, mikor a konyhába főztem. Ilyenkor általában a nappaliban vagy a hálóban pihent és csak azután jött szórakoztatni, hogy szóltam neki. Két éve viszont hiába szólítgattam, nem bukkant fel sehonnan sem, pedig még a kedvenc jutalomfalatját is felajánlottam neki, amit csak különleges alkalmakkor kapott. Akkortól fogva nekem teljesen értelmét vesztette az egész karácsony dolog. Azóta sem került elő, de én mai napig nem hagytam fel a keresésével. Reménykedem, hogy egyszer csak meghallom a nyávogását az erkélyről és ez az egész csak egy rossz emlék marad. Sokan nem értik, hogy miért viselt meg ennyire az eltűnése, hiszen ő csak egy háziállat. Azután került hozzám, hogy elköltöztem otthonról. Amikor egyedül voltam és senkire nem számíthattam, ő itt volt nekem. Ahhoz képest, hogy csak egy „macska", rengeteg erőt kaptam tőle. Ő volt az én lelki szemetesem, akinek minden problémámat elmondhattam anélkül, hogy hülyének nézett volna. Idén sem díszítettem fel a lakást, még karácsonyfát sem állítottam a nappaliba, ahogyan azt az elmúlt években tettem. Erről is csak Roxie jutna eszembe. Imádott a karácsonyfa alatt feküdni. Képes volt órákat azzal eltölteni, hogy hatalmasra tágult pupillákkal, pislogás nélkül meredt a fán lévő díszekre, de egy újjal sem nyúlt hozzájuk. A családom idén is meghívott magukhoz karácsonyi ebédre, de én tavalyhoz hasonlóan ismét lemondtam egy mondvacsinált okra hivatkozva. Semmi kedvem nem volt ma bárkivel is kommunikálni. Az volt a tervem, hogy megnézek valami szívszorító állatos filmet és végigbőgőm a napot. Tavaly is ezt csináltam, azt hiszem ez lesz az én új hagyományom a fa- és házdíszítés helyett.

Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból és a konyhába csoszogtam, hogy megigyam a reggeli kávémat. Kicsit kinyitottam az erkélyajtót, hogy kiszellőztessek, mert karácsony ellenére, szép napsütéses idő volt kint. Leültem a konyhapulthoz és kávézgatás közben a telefonomat kezdtem görgetni. Válaszoltam pár „Boldog Karácsonyt!" üzenetre, majd gyorsan ránéztem az Instagramra, amit szinte azonnal meg is bántam. A sztorik tele voltak karácsonyi ajándékokkal, családi fotókkal és finom ebédekkel, mindenki töltötte fel a boldogabbnál boldogabb fényképeket. Aztán itt vagyok én. A lakásom úgy néz ki jelenleg, mint egy szemétdomb és baromira nem vagyok jó kedvemben. A kávésbögrémet majdnem kiejtettem a kezemből, amikor valami hozzáért a lábamhoz. Nyeltem egy nagyot és lepillantottam, arra viszont egyáltalán nem voltam felkészülve, hogy egy vöröses cicát találok a lábaimnak dörgölőzve. Majdnem ugyanúgy nézett ki, mint az én Roxiem, csak ebben a macskában több volt a fehér. Teljesen ledermedve ültem és figyeltem, ahogy dorombolva teljesen nekem simul. Kitört belőlem a sírás, amit egyszerűen nem bírtam abbahagyni. Kié lehet ez a gyönyörűség? Mennyi esélye volt annak, hogy pont ezen a napon szökik be az erkélyajtómon? És még hasonlít is Roxiera. Nem akartam hinni a szemeimnek. Leültem mellé a földre, ő pedig kicsit sem zavartatva magát egyből az ölembe mászott, mintha már ezer éve ismerne. Magamhoz öleltem és olyan keservesen sírtam, hogy a szomszédok biztosan hallották és ismét elkönyveltek egy jó nagy idiótának. A szívem majd megszakadt és nem bírtam nem az én eltűnt cicámra gondolni. Vajon él még? Valaki befogadhatta? Vagy azóta is az utcákon kóborol? Hiányzom neki? Emlékszik még rám egyáltalán? Szeretett engem? Sikerült ismét teljesen szétcsúsznom, de ez az ölemben lévő állatot egyáltalán nem zavarta. Dorombolt, továbbra is nekem dörgölőzött és a nadrágomat dagasztotta teljes beleéléssel. Három kopogás és a csengőm hangja zavart meg minket, mire egyből felkeltem a földről és letöröltem a könnyeimet. Biztosan szánalmasan nézhetek ki. Gyorsan becsuktam az erkélyajtót, nehogy kiszökjön a cica. A gazdája biztosan keresni fogja, nálam pedig addig jó helye lesz. Vettem egy mély levegőt és kinyitottam a bejárati ajtómat. Meglepetésemre egy ismerős arcot pillantottam meg. Jungkook volt az, aki a felettem lévő emelet egyik lakásában lakik. Nagyjából egyidősek lehetünk, de csak köszönő viszonyban állunk egymással. Szemei vörösek volt, pont úgy nézhetett ki, ahogy én is, miután az elmúlt perceket sírással töltöttem.