Sötétben tapogatózok utánad,
de hiába, hisz te úgyis már lezártad.
Keresnélek, de nem talállak,
pedig még mindig hazavárlak.
Szavaid hegyes késként szúródtak szívembe,
akárhová nézek, téged látlak mindenben.
Azt mondtad itt leszel és támogatsz,
mostmár hazug szavaiddal néha magadhoz csalogatsz.
Végig néztem, ahogyan kiszeretsz belőlem,
szóval ne mondd, hogy én nem is szenvedtem.
Üres tekinteted felém kínzó fájdalom,
hogy újra szeress, azt mégsem várhatom.
Szavaid jelentéktelen hangként csengenek,
tetteid már semmit sem rejtenek.
Emlékeink szinte köddé válnak,
de még néha eszembe jut és fájnak.
A helyemet már rég odaadtad másnak,
pedig te mondtad nekem, hogy minket egymásnak szántak.
Jó emberek, rossz időben,
eszerint reménykedtem a mi jövőnkben.
Mindketten túlléptünk egymáson,
hisz nem rágódhatunk örökké az elkövetett hibánkon.
Lehetett volna másképp, de így történt,
megmaradtunk egy felejthetetlen pillanatként.
Egy élet is túl kevés lenne ahhoz, hogy szeresselek,
így inkább most itt befejezem és elengedlek.
Soha sem mondtam ki mennyire fontos vagy nekem,
de talán majd egyszer megint a kezed között lehet a kezem.
Ne játszunk egymással, hisz úgyis már nagy a szívünkön a repedés,
tudom, hogy te már túlléptél, talán nekem is könnyebb így a felejtés.
