Már nem lehetek ölelő karjaidban, már nem érezhetlek, csak az álmaimban. Már nem csókolhatom ajkaidat, már nem tehetem én boldogabbá napjaidat. Már nem sírhatok a válladon, már nem aludhatok téged nézve az ágyadon.
Már nem nevethetek a vicceiden, már nem foghatom kezeidet. Már nem nézhetek vágyakozva gyönyörű szemeidbe, már nem mondhatom azt, hogy hozzád futok menekülve. Már nem adhatom oda a szájfényemet, már nem nézhetem ahogyan koncentrálsz hogy el ne rontsd a részeket.
Már nem hallhatom nyugtató hangodat, már nem oszthatom meg veled minden bajomat. Már nem érezhetem a közelségedet, már nem kérhetlek arra, hogy mutasd meg nyugodtan a leggyengébb énedet. Már nem adhatom oda csak úgy a szívemet, már nem mondhatom azt hogy megtaláltam a másik felemet.
Már nem érezhetem azt hogy szeretsz, már nem mondhatom azt hogy kellesz. Már nem hallhatom nyugodt szuszogásodat, már nem tehetünk poénból fogadásokat. Már nem nézhetjük összebújva a naplementét, már nem tapasztalhatom jelenléted békéjét.
