Vére szépen lassan csorgott végig karján. Pengét fogva kezében ült a kád szélén. Már nem érzett fájdalmat. Nem voltak érzései. Teljesen üres volt. Fájt neki a vágás. De csak a testének. Nem ijesztette meg az sem, hogy párja, aki mindennél jobban szereti őt, a szobájukban alszik békésen, abban a tudatban, hogy ő ott van mellette.
A vér szaga szépen lassan belengte az egész fürdőt. Amint egyre több került belőle a kőre, az illata is úgy terítette be végül az egész házat. Minho, akinek érzékeny orra volt, fel ébredt erre. Nem tudta hova rakni a furcsa szagot. Óvatosan felült az ágyában, hogy párját ne keltse fel, ám mikor konstatálta, hogy nincs mellette, kicsit idegesen kelt fel, hogy megnézze, merre van Jisung. Gondolta mosdóba ment, így elindult arra. Abban az egyben nem tévedett, hogy a fürdőben van párja, ugyanis fény szűrődött ki az ajtó mögül a folyosóra.
-Jis, minden oké? Mi ez a szag? - nem kapott választ. - Jisung nincs baj, ugye? - újra csend.
Megpróbát benyitni, de az ajtó zárva volt. Bekopogott. Semmi.
-Jagi? Ugye nem aludtál el? - kérdezte, mert volt már olyan, hogy párja teljesen véletlenszerű helyeken aludt el.
-Még nem. De néhány perc és el fogok. Végleg. - gondolta magában Jisung, és már párja sem volt visszatartó erő az öngyilkosságtól. Kezei elkezdtek remegni és kicsúszott belőle a penge, ami a nagy csöndben hangosan csörömpölve esett a földre.
-Jis, mit csinálsz? - kérdezte párja feszülten. Érezte, hogy valami nincs rendben.
Jisung ha még tudott volna sem válaszolt volna nehogy elgyengüljön és meggondolja magát a halál kapujában. Ereje egyre gyorsabban hagyta el. Néhány másodperccel később kábán borult be a kádba, feje nagyot koppant, teste nyekkent egyet.
-Jisung! Kurvára szólalj meg! - emelte föl a hangját Minho.
Még mindig nem érkezett válasz. A következő pillanatban nemes egyszerűséggel fogta az ajtót és betörte.
Teljesen lefagyott az eléje táruló látványtól. A padló csupa vér, egy penge a földön, és Jisung tiszta véresen, félájultan fekszik a kádban. Ám mindezt egy pillanat alatt gondolta végig, majd egyből rohant a kádhoz.
-Basszameg! Jisung!? Hallasz?!
Elkapta a fiú kezét, de azt sem tudta honnan vérzik.
-Szorítsd meg a kezem!! - Minho kétségbeesetten, könnyeivel küszködve kiabált a fiatalabbal, hátha kicsit jobban lesz. Ám Jisung nem szorította meg a kezét. Utolsó erejével fejét már síró párja felé fordította és halkan, reszelős hangon megszólalt.
-Sajnálom…
Ekkor feje oldalra bicsaklott, szemei lecsukódtak. Minho kétségbeesetten szólongatta, de hiába. Enyhe füstszagot érzett meg, olyat, mint mikor a gyertya elalszik. Hirtelen tört rá a zokogás, mert tudta ez mit jelent. Szerelme meghalt a karjaiban.
Fiatalok voltak. Előttük volt a közös jövő, közös élet. De Jisung eldobta, mert nem bírta a rá nehezedő terhet, hiába volt ott vele Minho.
Ő, aki képtelen volt felfogni a valóságot. Szerelmét karjaiba vette, majd leült vele, hátát a kádnak döntötte, úgy szorította magához az élettelen testet. Nem tudta mit érezzen hirtelen. Párját fogva zokogott, vére mindenét eláztatta.
Otthagyta őt. Nem volt elég neki. Kevés volt hozzá. Nem tudta megmenteni. Pedig megígérte neki. Megígérte, hogy megóvja mindentől, de nem tudta betartani. Saját magától nem tudta megmenteni. Borzalmasan érezte magát. Annyira zokogott, hogy könnyeibe kishíján belefulladt. Teste remegett, szédült. Hirtelen eszébe jutottak a közös pillanataik. Az első randi, az első összebújás, mikor a kisebb elaludt karjaiban. Jisung, aki akkor senkiben sem bízott, Minho bírta rá erre az alapvető tulajdonságra is, mint ahogy arra is, hogy tudjon szeretni. Az első éjszaka és az érzés, mikor megtudta, hogy Jisungnak ő az első. A közös főzések, aminek mindig valami eszetlenkedés lett a vége./fél évvel korábban/
-Minho?
-Igen, baba?
-Köszönöm!
-Micsodát? A sajttortát?
-Nem, Minho. Azt, hogy vagy nekem. Hogy gondoskodsz rólam, hogy szeretsz és megvédesz.
-Sungie, ez természetes. A párom vagy. Még szép, hogy megteszem. - mosolyodott el lágyan.
-Nem Minho. - szipogott Jisung - nekem nem az. Mármint úgy értem, hogy engem eddig mindig csak bántottak. Amíg meg nem ismertelek, nem tudtam, hogy van ilyen szeretet. Tudod, ilyen feltétel nélküli. - sírta el magát, és párja karjába kapaszkodva nyomta bele arcát, hogy ne láthassa azt a másik.
-Sungie. Ne aggódj. Én mindig itt leszek neked. Mindig szeretni foglak.
-De miért? Hmm? Miért tudsz engem szeretni? Nem vagyok sem szép, sem olyan okos, hogy megérdemeljelek. Egy összetört, reményvesztett, elcseszett ember vagyok… - szipogott.
-Úristen, te hallod magad? Ki mondta neked ezeket?
-Senki…
-Baba, az első dolog, hogy így nem beszélhetsz magadról. A második, hogy nagyon sok jó van benned. Például az, amennyire szeretni tudsz. Soha nem engedsz el magad mellől, ha öt percet kések, már aggódsz, hogy mi lehet velem. Az aranyos mosolyod, a nevetésed, ahogy átölelsz, vagy amilyen lelkesedéssel gitározni szoktál. Ezek mind jó tulajdonságok és én mind szeretem benned. A gyönyörű hangod, a puha hajad, mind elbűvölnek. Igaz, mindenkinek vannak tökéletlenségei, de ez így van rendben. Jisung. Pont erről van szó. A feltétel nélküli szeretetről.
-Ezt soha nem fogom megérteni, de nagyon hálás vagyok neked Min.
-Hé… Ne sírj. Minden oké.
-Hát pont ez az. Nekem ez nagyon szokatlan…
-Szeretlek. - csókolt finoman ajkaira, ami a kisebb könnyeitől sós volt.
/jelen/
Szerette a kicsit. Mindennél jobban. Rajta kívül senkije sem volt, ahogy Jisungnak sem. Egymásnak lettek teremtve, viszont most egyedül maradt. Örökre. Képtelen volt elviselni a tudatot, hogy nincs többé kit támogasson. Őt ez éltette egyedül. A kicsi. Akit megvédhetett, akit bíztathatott, hogy ő igenis értékes. Most élettelen testét tartotta karjaiban, azt a testet, amit sokszor ölelt át, mert épp a félelemtől remegett, az ajkak, amiket éjjelente csókolt és a karok, amik oly sokszor ölelték őt. De már soha többé nem fogják.
/2 hónap múlva/
Hetek teltek el. Lassan 2 hónap. Lassan 2 hónapja, hogy éjjel mikor felébredt, párja nem volt mellette. És utána soha többet. Egyedül volt a nagy, közös házukban. Egyre inkább beleőrült a magányba, vagyis inkább a kisebb hiányába.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve felkapott magára egy pulcsit, és kilépett az őszi világba. Egyik zsebében telefonját, másikban pedig egy öngyújtót szorongatva. Nem bírta tovább.
Telefonját füléhez emelte, majd tárcsázta a számot.
-Jó napot kívánok. Itt Lee Minho. Az Ate utcában ég a 9-es számú ház.
Majd a telefont lerakta és megtette, amit jónak érzett.
Meggyújtotta az öngyújtót, és a házhoz sétált vele. A terasz fából volt. Kigyulladt. A tűz szépen lassan átterjedt a ház többi részére is. Hatalmas lángok csaptak fel. Minho megfordult és következő úticéljához vette útját. A temetőbe.
Megállt egy sír előtt. A kőbe ez volt vésve: ,,Han Jisung, szerelmem. Élt: 23 évet”. Kezét a feliraton végigsimítva megszólalt:
-Hannie. Nem bírom nélküled. Még mindig nem bírom fölfogni hogy miért csináltad. Minden olyan jó volt. Lehet ez volt a baj. Neked ez szokatlan volt és ösztönből úgy érezted, muszáj csinálnod. De talán jobb is így. Soha többé nem szenvedünk. Soha, senki nem fog tudni a létezésünkről. Szeretlek. - majd ajkait óvatosan a kőnek nyomta. Könnyei ráhullottak, de nem törődött velük. Tovább indult a sírtól, de a temető kapujában megállt és visszanézett. Szemeit lehunyva lassan meghajolt, majd megfordult és útját kedvenc helyük felé vette. A Han-folyó partjára.
Idő közben besötétedett, csak a lámpák világították be a várost. Kimászott a híd korlátján kívülre és vett egy nagy levegőt. Nem félt. Mindent elintézett. Nincs többé hova hazamennie, mert háza elégett és nem is volt ki várja, mert kedvese a szeme előtt, karjaiban oltotta ki saját életét. Nyugodtan nézett az alatta hömpölygő vízre, majd előhúzott valamit a zsebéből. Egy pengét. Azt a pengét, amivel Jisung utoljára vágta meg magát. Feltűrte pulcsija ujját és a pengét kezén kidudorodó ereihez igazította, majd végig vágta alkarját.
-Szeretlek Jisung! Örökké! - mondta sírva, majd a habok közé vetette magát.Vége
ŞİMDİ OKUDUĞUN
Stray Kids Oneshotok
Hayran KurguEgészen eltérő témák lesznek, szinte bármilyen shippel. Akkor fogok ide részeket posztolni, hatámad egy jó ötletem, szóval lehet csak évente kétszer, de majd kiderül.😆