Igen // Lando Norris ff.

18. fejezet

Lando Norris szemszöge:

Még mindig fáj egy kicsit az öklöm, de nem érdekel. Igenis megérdemelte Oscar, mert ráhajtott arra, aki az enyém.

Most, a Spanyol nagydíj után van egy hetünk pihenni, de aztán megyünk tovább Kanadába. Éppen Monaco utcáin sétálok a gondolataimba temetkezve, amikor csörög a telefonom. 

Ismeretlen számot pillantok meg, összeráncolt szemöldökkel állok meg az utca közepén.

- Tessék? - Emelem a fülemhez a készüléket.

- Jó napot kívánok! Itt a Royal Perth kórház. Tegnap délután eszméletvesztéssel, és agyrázkódással hoztak be egy bizonyos Emily Elisabeth Serenity Ricciardot. A rokonai kérték, hogy Önt is értesítsük.

Remegő kezemet az arcomra simítottam. 

- Mi történt?

- Feltételezzük, hogy elájult, és beverte a fejét, de ennél többet nem mondhatok telefonon. A családja kérte, hogy Önnek is szóljunk, hogy ide tudjon repülni, ha jól értesítettek.

- Igen, igen. - Helyesltem, megfordultam, és a házam felé indultam. - Én még Monacoban vagyok, de azonnal elindulok.

- Rendben, viszhall'.

Köszönni sem köszöntem, rögtön egy másik számot csörgettem meg, és reménykedtem, hogy most felveszi.

- Szia Lando, miben segíthetek?

- Kölcsönkérhetem a magángéped, Zack. Sürgős.

§§§

Idegesen jár a lában a taxiban, ami már a kórház felé száguld. A húszórás repülőgépen egy szemhunyásnyit nem aludtam, sőt, csak annyira túlpörögtem, hogy muszáj volt meginnom két pohár whiskyt. Igazából utálom azt az italt, de most kivételesen jól esett az égető érzés, amíg az alkohol lecsúszott a torkomon, és melegséggel töltött el. Azt hittem megőrülök, szétvet az ideg, a nyakam teljesen beált. Beszéltem azóta már Daniellel, de ő is messziről utazik, és még ő sem ért ide. 

Mikor lefékez a taxis a kórház épülete előtt, kiugrok, és egy adag bankót dobok be a lehúzott ablakon. A háromszorosát, ha nem többet adtam, de nem vártam meg, rohantam is be. A recepciós pult előtt ketten álltak, de mindenki elé betolakodva hajoltam rá a pultra.

- Emily Elisabeth Serenity Ricciardot keresem. - A teljes neve idegenül cseng a nyelvemen. Miért így kell megtudnom, hogy ilyen gyönyörű nevei is vannak?

- Uram, kérem várja meg, míg magára kerül a sor.

- Nincs időm. - Vakkantom mérgesen, és újabb köteg pénzt veszek elő. A pult mögött ülő nő felé csúsztatom, hangom feszülten remeg. - Melyik szobában van Emily.

Felnézve látja, hogy addig nem tágítok, míg meg nem kapom az információt, így megismételteti a nevet, majd már pötyög is a billentyűzeten.

- 349-es szoba, negyedik emelet, kettes szárny.

Már sprintelek is, mintha ezeken a perceken múlna az életem. A lift helyett a lépcsőházba rontok, áldom az eget, hogy minden nap edzenem kell. Úgy rohanok a negyedikig, hogy lever a víz, a nyakamról és a homlokomról nagy cseppekben folyik az izzadság. 

Rohanok tovább, megcsúszok a folyosón, majdnem orra is bukom, de nekimegyek a falnak, így sikerül megtartani az egyensúlyom. Meglátom magam a kétszárnyú ajtót, úgy török át rajta, hogy hangos csattanással neki ütközik a falnak.

- Uram, itt tilos rohanni. - Kiált utánam egy nővér, és alig tudom megállni, hogy hátra felé ne mutassak be neki.

Lefékezek a 349-es szoba előtt, és hirtelen jéggé fagyok. Nem merek megmozdulni, attól félek, hogy sokkal rosszabbat látok majd, mint amit mondtak. Éppen megemelem a karomat, amikor kivágódik az ajtó, és Avy lép ki rajta a kicsivel.

Lassan becsukódik az ajtó, nem látok be, mert a nő mindent eltakar. megszeppenve néz rám, de elmosolyodik.

- Tudtam, hogy eljössz. - Szemei csillognak a boldogságtól. - Még kicsit kába, de amúgy semmi baja.

Miközben ezt mondja, el is indul, és még út közben hátra veti a válla felett az utolsó szavakat:

- Tudtad, hogy már egyáltalán nem beszélnek Oscarral?

Képtelen vagyok tisztán gondolkodni, csak az jár a fejemben, hogy látnom kell. Halkan nyomom le a kilincset, de nem szerénykedek, és teljesen kitárom az ajtót. Amikor összekapcsolódik a tekintetem a gyönyörű barna szemeivel, olyan mély és átható nyugodtság áraszt el, hogy majdnem leterít a lábamról.