Igen // Lando Norris ff.

7. fejezet

Teljesen befeszülve szorítom a fülemhez a telefont. Még csak reggel hat van. Nem tudom, hogy a pilóták most merre járhatnak, így azt sem tudom náluk hány óra lehet. A csöngést hallgatva fel-alá járkálok a konyhában, a másik kezemben egy pohár víz van, de inkább lerakom a konyhapultra, mielőtt leejtem. 

Nem fogja felvenni. - Gondolom csalódottan, és már épp veszem el a fülemtől a készüléket, amikor a mellbevágóan ismerős hang beleszól.

- Igen tessék? 

Hirtelen megszédülök, ahogy az emlékeket újra átélem, a térdem megbicsaklik, és csak halkan tudom elsuttogni a nevét. Lando.

- Emily? - Meghökken, elakad a szava, de a következő mondata olyan rideg és távolságtartó, hogy legszívesebben elsírnám magam. - Mit akarsz?

- Beszélnünk kell - köszörülöm meg a torkom -, személyesen.

- Mégis miért?

- Tudnod kell egy-két dologról.

-Oh, hát megnyugodhatsz, Daniel már épp eleget mesélt. - Nevet fel keserűen, én pedig hangja hallatán apró darabokra szakadok.

Vagy egy éve már, hogy nem találkoztunk, de még nem is beszéltünk, és én minden erőmmel azon voltam, hogy ne gondoljak rá. Ne gondoljak arra, hogy éppen hol van, kivel van. De ahányszor rápillantok a lányunkra, eszembe jut az arca, mert kár lenne tagadni, de Daphne határozottan az apja szemét örökölte.

- Lando, kérlek. - Könyörgök neki. - Tudnánk valamikor találkozni, és megbeszélni mindent?

- Figyelj Emily, a sok futam és a barátnőm teljesen elveszi az összes időmet, nem tudom hogy mikor lesz szabad időm, de majd kereslek.

- Rendben. - Mondom, és egymásnak egy gyors sziát köszönve le is tesszük. 

Megsemmisülve állok egy helyben, teljesen a mély, magamat sajnáló gondolataimba merülök. Barátnője van? Hát persze, miért ne lenne? Attól még, hogy én nem tudtam túl lépni rajta, az nem azt jelenti, hogy ő ne tudott volna. Nem tudom meddig állhattam ott, de arra eszméltem fel, hogy a kislányom a gyerekszobában sír.

Felvánszorgok a nyikorgó falépcsőn, és az első ajtón a jobb oldalon belépve szembe találom magam a kisággyal. Daphne szobája igazán lányos lett annak ellenére is, hogy uniszex szobát terveztem. A falak váll magasságig barack színű, válltól felfelé egyszerű fehér. A bútorok fehérek és világos fa színűek. Jobb oldalon a sarokba tolva egy pelenkázó, mellette egy kényelmes nagy fotel. Ott szoktam megetetni Daphnet, és onnan nézem, ahogy alszik. Az ajtóval szemben egy nagy ablak van, az előtte levő barack színű függöny be van húzva, párkányán egy-két játék és egy cumi foglal helyet. Alatta van a kiságy, odalépek, az ablak elől elhúzom a függönyt, és kiemelem az ágyból a csöpséget. 

Leülök a nagy fotelbe és elkezdem etetni a kislányomat. Kinézek az ablakon. Április első hete van, a hétvégén jön a Húsvét, amit természetesen otthon, a családommal fogom tölteni. Daniel említette, hogy lehet Oscart és a családját is meghívja hozzánk. Mivel most már én is ismerem őt, és ők is ausztráliak, valamint idézem: "mekkorát menne már egy közös partika".

Akkor teljesen be voltam zsongva az ötlettől, de most kevésbé tűnik jónak. Megbántott azzal, hogy nem bízott bennem eléggé, és nem mondta el, hogy a forma 1 része.

Lenézek Daphne aranyos pofikájára, és eltűnődőm, vajon Lando milyen apuka lenne. Vagy egyáltalán apuka akart-e lenni ilyen fiatalon. Rosszul érzem magam amiatt, hogy megfosztottam a lányától, ha csak egy évre is. Joga lett volna mellette lenni, amíg a hasamban cseperedik, míg megszületik, megismeri a világot és mosolyog. Ezekben a hetekben tanulja, hogyan kell megtartani a fejét, és már képes kitolni magát, amikor hason fetreng a földön.

Daphne lecuppan az ételt adó mellemről, és maszatos szájjal néz rám. A szem színe még nem alakult ki teljesen, de már látszik, hogy nem az én sötét barna szemeimet fogja örökölni, és ez ugyan úgy fáj, mintha így lenne.

Felállok, és lemegyek a nappaliba a picivel a kezemben. Lerakom a kanapéval szemben levő kis mászásra kialakított helyre, majd gyors elfutok a konyhában hagyott telefonomért. Nem szeretem egyedül hagyni, még akkor sem, ha még csak kúszni is alig tud. Helyet foglalok a nagy ülőalkalmatosságon, nézem ahogy az édesem háton fekve nyújtózik, oda-vissza forgolódik.

Lenézek a kezemben forgatott készülékre. Rosszalón rázom a fejem, nem hiszem el, hogy ez az ötlet megfogalmozódott bennem. Háromszor is megkérdezem magam, és hogy biztosra menjek, hangosan is felteszem a kérdést.

- Biztos ezt akarom csinálni? - Nézek Daphnera, nem várok választ, mégis abban reménykedek, hogy kapok valami megerősítést. Daphne nagy szemekkel néz rám, apró o-t formál az ajkaival, és pontosan tudom, hogy ez az arckifejezés jelenti azt, hogy kakil. Felnevetek. Bármennyire nehéz most nekem, a szívem akarata és az agyam reális gondolkozása között őrlődők minden nap, mégis Daphne segít, és szebbé teszi a napjaimat.