Igen // Lando Norris ff.

Prológus

2022. május 10.

Még csak az egyik karomra rángattam fel a dzsekim, de már kint vagyok az ajtón. Próbálom a bal kezemmel bezárni az ajtót, de kicsúszik a kezemből és leejtem a kulcsot. Szitkozódva hajolok le a tárgyért, amikor is a jobb kezemben lévő táska pántja elszakad.

Egek.

Ennél szerencsétlenebb nem is lehetnék.

Leguggolok, hogy összeszedjem, ami kiesett a táskámból. A hajamat kifújom az arcomból, és újra felállok. Beszaladok a lakásba.

Újra.

A táskáim között kotorászva találok egy előzőhöz hasonlót, úgyhogy beleborítom a táskából a másikba a cuccaimat, majd ma már másodjára rohanok ki az ajtón. Most sikerül elsőre bezárnom, a táskám sem szakad el. Elkezdek hátrálni, miközben a dzseki másik ujját is próbálom magamra rángatni, majd ahogy megfordulok, BUMM.

A liftből éppen kilépő fiúnak ütközök, a táska kiesik a kezemből és a benne lévő cuccok már másodjára landolnak a folyosó padlóján. A sikítás a torkomba fagy, amikor elvesztem az egyensúlyomat. Csak egy kicsi kellett, hogy elboruljak, amikor egy erős kar fonódik a derekam köré és megtart, hogy ne essek seggre.

Ahogy felnézek az arcra, meglepetés suhan át rajta, majd aggódó tekintete át vándorol a testem minden centiméterén. Amikor újra a szemembe néz, hirtelen elfelejtek levegőt venni.

A szemei.

Gyönyörűek.

Olyan sötét barnák, amivel még sosem találkoztam. Szinte már feketének hat, ahogy keresztül néz rajtam, belém lát, a lelkembe hatol. Ismerős borzongás fut végig rajtam, ahogy óvatosan talpra állít. Olyan közel kerülök a mellkasához, hogy majdnem hozzá ér az orrom.

- Jól vagy? - Azonnal felkapom a fejem a mély és erőteljes hangjára. Egy fejjel magasabb nálam, szikár teste van, de a pólója kicsit szorul izmos mellkasán. Haja barna és tipikus reggeli beállított "most keltem, de így is szexi vagyok" kócos. Próbálok valami értelmeset kinyögni.

- Te Ausztrál vagy?

Na ez nagyon értelmes volt, Emily, tényleg.

A fiú először döbbenten mered rám, majd pár percnél tűnő pillanattal később felnevet.

- Igen, Ausztrál vagyok. Biztos nem ütötted meg a fejed?

- Nem, gyárilag hibás vagyok.

A fiú megint felnevet, majd aranyos mosolyra húzza a száját. Élesen beszívom a levegőt, és próbálom lenyugtatni hevesen dobogó szívemet.

- Sajnálom, hogy beléd mentem. - Motyogom percekkel később. Percek. Basszus, még mindig késésben vagyok. - Mennyi az idő?

Az idegen ránéz a karjára, majd újra a tekintetembe fúrja a szemét.

- Háromnegyed kilenc lesz három perc múlva.

- A fenébe. - Dobbantok egyet a lábammal, majd morcosan guggolok le a földre a kiborult táskám elé. Megkeresem benne a kávém, ami hála a jó égnek, mind a két esést kibírta, majd gondolva egyet, leültem törökülésbe a folyosó közepére és belekortyolok a kávémba. A fiú szórakozottan ül le velem szemben és hátát a falnak támasztja.

- Nem fogsz elkésni? Ne vigyelek el? - Néz rám egy félmosollyal.

- Most már tök mindegy, így is úgy is kések, és ezt már nem fogja elnézni a főnököm. - Így belegondolva mostanában tényleg rengeteget késtem. Eléggé szerencsétlen vagyok úgy, hogy próbálok minden problémámat megoldani.

- Ki fog rúgni a főnököd?

- Igen, pár hete egy kész két lábon járó szerencsétlenség vagyok.

- Miért? - A fiú kíváncsi szeme nem ad okot arra, hogy ne mondjak el neki mindent.

- A barátommal szakítottam, bár nem is igazán jártunk. A múltam kísért minden éjszaka, ez a város pedig nem is az otthonom, és egyre jobban érzem, hogy nem ide való vagyok. Nincsenek barátaim, hiányzik a hazám, a családom, a régi életem.

- Hát, én sem vagyok jobban. - Motyogja együttérzőn, és a hajába túr.

- Miért? - Kérdezem én is ugyan azt, amit ő az előbb. Nagyot sóhajt, és a kezére mered.

- A barátnőm most dobott ki egy nagyjából 5 éves kapcsolatból, és a közös házunkból. A munkában pedig most vagyok egy fordulópontnál, és nem tudom melyik szerződést válasszam.

- Sportoló vagy?

- Valami olyasmi.

Csöndben ülünk percekig, a saját gondolatainkba temetkezve. Ahogy bekúszik az elmémbe a tudat, hogy ki fognak rúgni a munkámból, hogy az állandó fizetésem megszűnik, ezért nem tudom majd fenntartani az itteni lakásom. Haza kell költöznöm, otthon munkát kell találnom. Mennyi minden, ami most rám vár, pár hülye késés miatt.

Szomorúan pöckölgetem a termoszom tetejét és teljesen kétségbeesetten próbálom a felszínen tartani a fejem, nehogy elmerüljek a gondolataim óceánjában, amikor valaki megköszörüli a torkát.

- Amúgy, még nem is mondtad, hogy mi a neved. - Felkapom a fejem a hangra, és a még mindig név nélküli fiúra pillantok.

- Ó. Ne haragudj. - Kezdek rögtön szabadkozni. - Én vagyok a megtestesült szerencsétlenség. Emily.

- Nos, Emily, én meg a megtestesült káosz. - Várom, hogy folytassa, de nem teszi.

- És, mond csak, káosz, mi az igazi neved?

- Oscar. Oscar Piastri.