𝐓𝐎̈𝐁𝐁 𝐌𝐈𝐍𝐓 𝐆𝐘𝐈𝐋𝐊𝐎𝐒

ｔｒｅｓ

Ahogy ott ültem kiszolgáltatottan előttük, csak arra tudtam gondolni, hogy vajon apám gondolt-e ránk, gondolt-e anyára, és rám, hogy mi lesz a következménye a sok rossznak amit tett.

Hogy nekem kell majd szenvednem miatta. Hogy számomra is megpecsételte a halálom azon az estén.

-Miért nem mondasz semmit? Eddig akkora volt a szád. -gúnyolódik Nick, és a közelben lévő fém asztalnak támaszkodik. Még mindig a földön fekszek az oldalamon, érzem amint könnyem egyik szememből átfolyik a másikba, majd oldalt le csöppen a kőre -Ugyan, a sírással nem jutsz semmire. Csak az energiád vesztegeted.

-Sajnálom. -nyüszögök -Nagyon sajnálom, de én nem tudtan arról apám mit művel. -pillantok a fiú szemébe, és állom tekintetét -Ártatlan vagyok, te is tudod. Akkor miért engem bántasz? -szipogok -Védtelen vagyok, te pedig megalázol. Nem érzed igazságtalannak ezt? -próbálok lelkiismeretére hatni, de nem jön össze.

A fiú lassan, halálosan sétál elém, majd leguggol. Keményen arcomra fog, és elemeli fejem a padlóról.

-És velem mi van? Az én anyám, és öcsém ártatlanságával mi a helyzet, Sofia? -kérdi fenyegetően nyugodt hangon -Ők talán nem voltak védtelenek? Ők talán nem lettek megalázva azon az estén? -szemöldöke össze szalad, felfedve dühét -Nekik ki fog igazságot szolgáltatni?

Nem bírok tovább a szemébe nézni, inkább lehunyom sajátjaim, és őszintén suttogom kezére.

-Rettenetesen sajnálom Nick. Tiszta szívemből. -megremegek mikor enyhül szorítása, biztos voltam benne, hogy ismét belém rug, vagy a földbe veri fejem, de helyette szótlanul kisétál a helységből.

Utána bámulok, de hamar becsukják az ajtót. Már csak Raquel és Carlos maradtak, és én amint próbálok elszakadni a széktől. Mindketten mellém lépnek, és egyszerre megemelve helyeznek vissza ülő pozícióba.

-Tényleg nem tudtam arról, hogy apám mit művel  -kettejük között cikázik szemem, majd megadóan lehajtom fejem -Anya is a hazugságaiba halt bele, azt hiszem most rajtam a sor.

-Nem lesz ez ennyire könyörületes Sofia, ma biztosan nem halsz meg. -böki oda keményen Raquel, majd egy szó nélkül mindketten távoznak.

Egyedül maradtam. Csak én és a gondolataim.
Meg az emlékeim.
Ülök, miközben lóg a fejem, és mosolyogva gondolok vissza.

Mikor még minden szép volt, anya meghallgatta, éppen miért sírok, apa pedig ilyenkor mindig csinált nekem egy kakaót.
De anya meghalt, akárcsak apa. Egyedül vagyok azzal a hatalmas teherrel, melyet rám hagytak. Melyről álmodni sem mertem volna, hogy igaz lehet.

Most, ahogy itt megverve, arcomra száradt könnyekkel, és koszosan ülök, csak arra tudok gondolni, hogy megértem Nick-et. Megértem a bosszúszomját, mert én is ezt tenném a helyébe.

Hiszen az én családom sem különb az övénél, csak ebben az esetben anya és én valóban áldozatok voltunk. Ártatlan, semmit sem sejtő áldozatok.

Minden perc siralmasan telt, azt sem tudtam milyen nap van, vagy hány óra. Vajon mióta lehetek itt?

Az ajtó nyílik, és Nick alakja tűnik fel. Lehajtom fejem, és rettegve várom mi következik. Hozzám lép, és állam alá nyúlva maga felé szegezi arcom.

-Nézz rám. -érintése hiába finom, ha szavai kegyetlenek -Sofia ne kelljen megismételnem magam. -rá emelem tekintetem, mire nagy levegőt vesz.

-Én tényleg nem tudtam semmiről. -rázom lazán fejem, és ismét mindjárt sírok -De megértelek, őszintén megértelek, mert nekem is egykor a családom volt a legfontosabb.

-Hallgass. -figyelmeztet, de folytatom.

-Fejet hajtok Nick, fejet hajtok. De ne bánts. Kérlek ne bánts. -kezdek el sírni, mire fájdalmas szúrást érzek bal oldalamnál. De ez nem tart vissza, tovább könyörgök az életemért -Megteszek bármit Nick, de én ártatlan vagyok! -figyelmeztetem mélyen barna szemeibe nézve, neki viszont ez nem tetszik.

-Sofia hallgass amíg szépen mondom! -erélyesen rángat egyet államon, de ismét rázni kezdem a fejem.

-Nem halhatok meg ártatlanként Nick, nem úgy ahogy a te családod és az én anyám. -nézek rá kérlelően, oldalam pedig egyre jobban fáj a sok mozgástól.

Nick megfagy a hallottak miatt. Pislogás nélkül néz szemembe, én pedig alig látom könnyeimtől. Fejem keze irányába döntöm, mintha bele szeretnék simulni.

-Nem szeretnék meghalni. -zokogok most már, rázkodik testem, a fájdalom pedig nem múlik -Élni akarok. -egyre jobban sírok, mire ő zsebéből elővesz egy bicskát. Rémülten nézek rá, de kerüli tekintetem. Éppen ismét könyörögni kezdenék, de egy pillanat alatt elvágja a jobb kezemet szorító kötelet.

Meglepetten, potyogó könnyekkel bámulok rá, de ő továbbra sem néz rám. Helyette másik kezem is eloldja, majd lábaim.
Kezét nyújtva segít fel, de a fájdalmaim, és a lábaim órák óta tartó megkötözése miatt azonnal összecsuklok. Hirtelen kap utánam, és még mielőtt csattantam volna a kövőn, egy pillanat alatt karjaiba emel.

Nem merek megszólalni, nem merek megmozdulni, nehogy ez csak egy álom legyen. Nyílik az ajtó, és már éppen megnyugodnék, mikor Nick felém biccent, majd hirtelen egy fekete zsák kerül a fejemre, így semmit sem látok.

Karjaiban rugdosok, kezeimmel a menekülés útvonalát keresem, de hiába hadonászok, ő csak egyre erősebben tart.

-Ne! Nick engedj el kérlek! -könyörgök ismét kezei között de egy szót sem szól. Pár percig tart csak az út, de ezalatt végig menekülni próbálok.

Ismét nyílik egy ajtó, és letesz egy másik székre. Ez már kényelmesebb, ez párnázott. Nem is gondolná az ember, mekkora örömet tud okozni egy szék, egy kényelmes szék.

Újra megkötözik végtagjaim, és végre lekerül rólam a zsák. Ziláltan kapkodom a fejem a látvány, és az emberek között. Ez olyan, mint egy hatalmas tárgyalóterem, de nem csak Nick és én vagyunk. Itt van Raquel, Carlos, és még sok másik ismeretlen férfi.

-Hol vagyok? -szólalok meg elsőként, de inkább tűnik suttogásnak hangom.

-A tárgyalóteremben vagy Sofia -magyarázza Nick, mire minden bent lévő alak előveszi fegyverét, és készenlétben tartja -Na akkor ugorjunk neki. -mosolyog a fiú, mintha ez csak egy baráti találka lenne.

Pedig lehet, ez az én találkozóm lesz a halállal.

︾
Köszönöm, hogy elolvastad!

Ti is izgultok, vajon mi lesz Sofia sorsa?
Tippeld meg!