𝐓𝐎̈𝐁𝐁 𝐌𝐈𝐍𝐓 𝐆𝐘𝐈𝐋𝐊𝐎𝐒

ｓｅｉｓ

Újabb napok teltek el, és azon kaptam magam, hogy már rég nem láttam Nick-et.

Az orvos rövid, pár perces sétákat engedett meg, nehogy megerőltessem magam. Maria pedig nagyon jó barátom lett, szinte családtagként gondolok rá.
Mindig segít, finom ételeket hoz nekem, és szívesen tölti velem a szabad idejét.

-Tudja kisasszony én már akkor ebben a házban szolgáltam, mikor Hierro úr maga is még csak kis fiúcska volt. -meséli karomba kapaszkodva, sétálás közben. Általában az emeleten megyünk egy rövidke, lassú kört, majd visszafekszek az ágyamba.

-Azta, és milyen volt? -csodálkozok -Hierro úr is olyan volt, mint most a fia? Kegyetlen, és igazságtalan?

-Nem, dehogyis. -legyint, mintha badarságokat beszélnék, pedig én csak a tényekből indulok ki -Az uraság mindig is hihetetlenül udvarias volt, és rettentően szerette a családját. Mindent megtett a kényelmükért. Mindig azt mondta, család előtt nincs maffia, nincs politika, nincs erőszak, így a pozíciója szinte láthatatlan lett a szerettei előtt. Mondhatni normális életet éltek. -ahogy mesél az idős hölgy, akaratom ellenére is elképzelem, ahogy Nick apja átöleli az anyjukat, vagy ahogy együtt vacsoráznak, egy nagy, boldog család módjára. Amilyen az én családom is volt.

-Kár, hogy valójában egyikünknek sem volt normális családja. -mondom halkan, és kinyitom a szobám ajtaját -Köszönöm, hogy ma is elkísért. -mosolygok rá, ő pedig követ az ágyamig, és betakar amint hanyatt fekszek.

-Bármikor, most viszont pihenjen. Egy alvás mindenen segít, képes begyógyítani a sebeket, akár csak egy rövidke időre is. -szeretem, ahogy a lelki állaotomról beszél, megértően, bíztatóan.

Újra egyedül maradok, és az ablak felé nézek. Azt sem tudom mióta vagyok itt, mióta nem voltam a friss levegőn.
Hiányzik a napsütés, a szél, a színek. Egy fehér szobában ragadtam.

Az állapotom javult az elmúlt időben, már nem egyfolytában fájnak a bordáim, csak ha mozgok, vagy levegőt veszek...

Muszáj lesz kijutnom ebből a kalitkából, mert hamarosan meg fogok őrülni, ha egy perccel is tovább itt kell maradjak.
Meg fogom keresni Nick-et, vagy a teremtő jó Istent, de az biztos hogy kimegyek az udvarra.

Maria valószínűleg megölne, ha most látná, milyen kínkeservesen szenvedem fel magam az ágyból, és bújok bele újra papucsomba.
El csoszogok lassan az ajtóig, és kisurranok. Valójában fogalmam sincs merre kellene mennem, így követek egy furcsa hangot.
Percekbe telik, mire elérem a folyosó végét, közben pedig némán hallgatózok, vajon honnan jöhet a hang.

Ahogy egyre közelebb érek, a fura hang átalakul foszlányokká, majd szavakká. Valaki emelt hangon háborog, majd kicsapódik az ajtó, én pedig egyhelyben jéggé válok.

-Akkor tégy ahogy akarsz, de ezt többet meg nem akarom hallani. -bökdös az ujjával, egy középkorú férfi majd feldúlt léptekkel távolodik. Nem vett észre.

Halkan, totyogva érkezek közel a helységhez. A falon a kilincs nyoma díszeleg, miután találkoztak egymással.
Síri csend van, csak a saját szívem verését hallom a fülemben. Izgulok, sőt, félek. Az elmúlt időszakban megtanultam, hogy itt nem vagyok biztonságban.

Az ajtó mögül óvatosan bepillantok a szobába. Nick ül az ágya szélén. Haja kócos, arca enyhén borostás, ő maga pedig megviselt. Térdeire támaszkodva kulcsolja össze ujjait és bámul maga elé. A szobából állott szag özönlik ki, mintha napok óta nem szellőztettek volna. Mintha Nick az utolsó beszélgetésünk óta ki sem jött volna innen.
Egy pillanatra megsajnálom.

-Faszom. -morogja, majd beletúr barna hajába, és végig simít arcán. Ahogy felnéz, meglát az ajtóban, mire megijedek, de ő nem mozdul. Helyette újra lehajtja fejét, és mozdulatlanná dermed.

Magam sem tudom miért, de nem próbálok meg elmenekülni. Már úgyis látott. Helyette aprókat lépve, oldalam fogva támaszkodok neki az ajtó keretnek.

Csendesen bámulom, azon gondolkodok, vajon mi járhat a fejében. A családja? Vagy az amit velem tett? Van egyáltalán bűntudata?

-Nincs kedvem most ehhez. -rázza, majd felemeli fejét, így újra láthatom táskás szemeit. Feláll, és laza léptekkel felém jön. Sajnos későn mozdulok, így mikor rám csukja az ajtót hirtelen kell hátrálnom, és beszúr az oldalam.

-Áhsss. -sziszegem fintorogva, immár a folyosó közepén, mire ismét kinyílik résnyire az ajtó. Meglepetten figyelem, ahogy a fiú végigmér, majd ismét becsukja.

Francba ezzel a seggfejjel.

A nap további részében inkább a szobámban maradok, és valamiért nagyon is hálás vagyok azokért a fehér falakért, amelyek velem néznek farkassszemet.

Azonban a látottak újra és újra előjönnek, így kénytelen vagyok felidézni Nick fáradt, reménytelen arcát. A megtört hangját, a lusta lépteid, az igénytelen testtartását. Mint aki feladta az életet.
De mi az, ami ekkora fordulatot hozott?

Kintről hangfoszlányok szűrődnek be, majd
az itt tartózkodásom legkedvesebb embere lép be a szobába, Maria. Most nem mosolyog, de próbálkozik elhitetni, hogy semmi baj.

-Gond van? -kérdezem, de fejét rázza.

-Csak a szokásos, ne is foglalkozzon vele kisasszony. -legyint finoman ráncos kezével, és behúzza a függönyöket.

-Tudja nem szeretem, ha titkolóznak előttem, főleg ha egy kedves barátom teszi. -próbálom megtörni, mire szomorú szemekkel pillantgat felém.

-Nick fiatal úrnak ismét düh kezelési problémái vannak. -meglepetten figyelem őt -Ilyenkor mindent megrongál, ami az útjába kerül. Volt már rá példa, hogy ő is megsérült közben. -nagyot nyelek, de ő folytatja -Szerencsére mi ide bent vagyunk, nem eshet bajunk, megoldják ezt mások. -kezemet finoman megpaskolja, majd elfordulva össze hajtja pokrócom, és közben halkan motyogja -Csak ne essen semmi baja, eleget szenvedett már ez a gyermek.

Óvatosan ülök fel, és csúszok le az ágyról. Maria természetesen számon kér, és megpróbál megakadályozni, de elég makacs tudok lenni.

-Szeretném látni. -mondom, mire határozottan megrázza fejét.

-Nem, nem. Biztos, hogy nem. Ki tudja milyen állapotban van.

Mivel tudom, hogy nem fogja engedni, kérdés nélkül tipegek az ajtóm felé, ő pedig fejét fogva követ, miközben próbál rávenni, hogy vissza feküdjek az ágyamba.

A hangok irányába megyek, így nem sokára meg is látok pár embert, akik törmeléket takarítanak fel a folyosón.
Mellkasomból kiszáll minden levegő, ahogy egyre közelebb érek. Maria hangját már csak tompán hallom, helyette az aggodalom dallama suhan át testemen.

Mi ez az egész?

Ahogy el érek végre Nick ajtajáig, egy pillanatra meg kell álljak meg pihenni. Sajog a sérülésem, és enyhe szédülés tör rám.
Félve nézek be a nyitott ajtón keresztül a szobába, és olyan állapotban találom a fiút, amilyenben nem gondoltam volna soha, hogy egyszer fogom.

Akármit mondanak, az idő sajnos nem mindig tud begyógyítani egy sebet. A családunk vesztése örök fájdalom marad, tudom.

Ebben a pillanatban, halálosan együtt tudok érezni Nick-kel. Átérzem a gyászát, átérzem a szenvedését.

︾
Köszönöm, hogy elolvastad!