A/N: Hát csak nem elvesztettem még egy fogadást? Csak rá ne szokjak ://
Kérte: Amur_5s
Páros: Nighty x Szikra
Figyelmeztetések: self-harm, káromkodás
•°♡°•
Az éjszaka újfent leterítette sötétkék fátylát, át a fákon, apró lyukakkal ezüstös fényt szivárogtatva a DarkPines erdőre. Hűvös, őszi szél süvített. Még akkor is, ha az évszak megnyilvánulása már itt kimerül.
A fenyők szúrós illatú ölelését nem kell félteni, hogy lehullana; Így persze a szokásos színkavalkád is elmarad.
Az éjsötét kandúrt ez egyáltalán nem zavarta.
Bársonyos mancspárnái durva, frusztrált léptekkel kerültek ki a hideg, kemény talajra. A szóban forgó macska már mióta így érzett; Napok, hónapok, évek? Mit számít már?
Lassan úgy érzi, hogy az élete már rég vakvágányra futott. Sokáig hitte azt, hogy erről nem ő tehet, hiszen nem ő itt a kalauz. Sokáig így is volt. De egyszer, fene se tudja már mikor, neki kellett volna átvennie az irányítást, csak éppenséggel elfelejtettek szólni neki. Elvégre, az anyjának nagy reményei voltak vele. Úgy gondolta, lehet a fiából még valaki. Hogy az üresen hagyott héjnak még lesz valami haszna. Sokszor próbálkozott megjavítani őt; A saját "jótanácsai", még ha többet is ártottak, mint amennyi hasznuk volt. Terápia, amit aztán a hím magától hagyott ott. Neves iskola, amit úgyszintén. Orvos lehetett volna, neves valaki. Meglett volna az esze, a tehetsége, a gyökerei. Csak éppen a lelkesedés volt az, ami hiányzott. Ekkor jött a realizáció, hogy sosem a saját álmait kergette. Nem tudsz egy olyan dolog után futni, ami sosem indult el. Felült egy vonatra, nem tudva, hogy hova tart. És bár már rájött, hol a hiba, hogy ebből soha nem lesz semmi, ő még mindig ott ül. Talán már elfelejtette, mit jelentett valaha a gyermeki boldogság. Amikor nem kellett aggódnia semmiért és senkiért. De egyszer minden gyermekálom romba dől, leomlanak a homokvárak. Ő pedig sosem merte őket visszaépíteni.
A csalódást az édesanyja arcán, na azt persze sosem felejti el. Szokásos látvány volt, szinte mindennap találkozott vele. De amikor egy nap a kandúr hazatért, közölve, hogy ő már nem fogja tovább csinálni ezt...
A poén itt rejlik; A nőstény sosem emelt mancsot a fiára. Miért is tette volna? Van elég okos, hogy már az elején rájöjjön a lakat nyitjára. Ha egy karommal is hozzáért volna, egy örök életre elveszti a bizalmát. Így maradt a szóbeli játszadozás, léleksorvasztó párbeszédek. Mit hogyan tegyen, és hogyan ne. Elvégre van különbség cianid és a kígyóméreg közt; Számít, hogy a macska teste, vagy lelke hal meg előbb. Míg az egyik egy fájdalmas, de gyors folyamat, addig a másik szintúgy gyötrelmes, de sokkal tovább húzódik. Márpedig egy lélekgyilkos macska jelenléte foltot hagy rajtad, amit talán soha nem is tudsz majd kimosni...
Nighty a saját mancsába mélyesztette karmait, ezzel visszarángatva magát a valóságba. Jól bevált módszere ez, és most, hogy a képessége egy új oldalát is felfedezte, nem fog tudni róla senki. Hosszú, vörös csíkokat húzott. Furcsa érzésnek bizonyult, hogy már nem fájt neki, ha a saját karmai érintik. Nem érzett semmit. Csak azt, hogy ez megszakítja a késő esti gondolatok megállíthatatlan viharát.
De végül, amikor végignézett a piros patakokon a saját karjain... A hasadékokra, amiket saját magának okozott... Valami más volt. Szégyent érzett. Megbánást. Ezt nem kellett volna. Korábban más felületet választott; A nyakát vagy a hasát, a többi területet ami irritálta. Azokat nem láthatta így, szemtől szembe. Nem érezhette a tetteinek súlyát, nem tudatosult benne, hogy saját magával műveli ezt. Azelőtt, be kell ismernie, hogy volt, hogy élvezte ezt. Életében először, mintha a saját mancsaiban lenne a kontroll. De az évek alatt, mint a homok, ez az önkéntes irányítás is megszűnt. Nem látta már értelmét, ahogy azt sem, hogy miért teszi ezt. Üresebbnek érezte magát, mint valaha.
