Kérte: Megintcsak senki, éppen megőrülni készülök, és kell valami ami eltereli a figyelmem :/
Páros: Nighty x Shady... Már amennyire
Figyelmeztetések: Igazából semmi vészes, csak hogy elég erősen személyes tapasztalatokból van inspirálva. Hehe.
•°♡°•
Két cica futkározott a játszótéren.
Az egyik egy kisfiú, a bundája tetőtől talpig fekete. Sötétkék szemeivel kissé hunyorgott az erős napsütésben, de ez láthatóan nem sokban zavarta.
A másik egy kislány, nevezhetjük sápadt tuxedónak; szürke és fehér bunda, szabályos mintába rendezve. Halvány zöld szemei távolról akár fehérnek is tűnhettek, de ettől függetlenül ragyogtak.
A kandúr a mászóka tetején állt, lompos farkát izgatottan csóválva maga mögött. A nőstény éppen mászott utána, óvatosan figyelve lépteit. Amikor felért mellé, az éjsötét cica levette az egyik gumicsizmáját, arcán egy merész vigyorral.
- Mehet? - Fordult barátja felé, a lábbelit a mancsaiban tartva.
- Mehet! - Jelentette ki a másik kölyök, mire az előbbi precíz célzással a mászóka tövében fekvő homokvárra hajította. Különben szép homokvár volt; Habár az egyik tornya kisebb, mint a másik, és a díszítésként szolgáló kavicsokban sem volt semmi rendszer. De már amúgy is mindegy volt, hiszen az olyan gondosan felépített várból egy pillanat alatt semmitmondó homokdűne lett. A két cica diadalmasan nevetni kezdett, apró mancsaikat győzelmi pacsival összecsapva.
- Nighty, ne dobáld a csizmáidat! - Hangzott fel egy felnőtt macska hangja az egyik pad irányából. Farmerkabát volt rajta és egy különös nyaklánc. Vele ellentétben, a mellette ülő, lilás színezetű macska egészen jól szórakozott az iménti hadműveleten.
- De már nincs is rá szükségem! - Nyávogta vissza a cica, nyelvét gúnyosan kinyújtva - Már száraz minden!
- Nem gondolod, hogy ehhez Anyunak is lenne egy-két szava? - Erősködött tovább a fiatal kandúr apja, de valahol azért már lehetett hallani, hogy érezte a vesztét; Ez nem éppen az a kölyök volt, akivel könnyen lehetett érvelni.
- Anyu amúgy sincs otthon soha! Ez meg az én csizmám! - Nighty a másik csizmát is elhajította, ezúttal az apja és a barátja irányába.
- Hé! - Hajolt félre a felnőtt hím, mielőtt a csizma eltalálhatta volna.
Eközben Nighty és társa már rohantak is a csúszda irányába, menekülés gyanánt. Először a kislány indult útnak, a kandúr lökte a mélybe. A cica lelkesen nevetett, de ahogy a végére ért, valamiért elhallgatott.
Hirtelen mellette állt egy hófehér macska; Ő volt a másik kölyök anyja.
A szürke-fehér cica csalódottan pillantott fel barátjára, ahogy a fehér nőstény mancson fogta, és elvezette őt.
Nighty hosszasan integetett utána, széles mosollyal az arcán.
Még nem tudta, hogy most látta őt utoljára.
•°♡°•
Az éjsötét kandúr kinyitotta a szemeit.
Egy ködös mezőn találta magát. Az ég szürke volt, egy rózsaszínes beütéssel. A fű majdnem térdig ért, puha volt, mint a bunda. Fényes volt, de a Napot sehol se látta. Csak a sűrű felhőket, ahogy mindent beborítanak.
Nem ez volt az első alkalom, hogy itt járt. Sőt; Az igazat megvallva, egyre gyakrabban és gyakrabban hozták őt ide az álmai. Újra és újra.
Mintha valamit jelentene. Mintha fontos lenne. És talán sejtette is, hogy miért.
Mégis, inkább csak az őrületbe kergette. A hűvös valóságra emlékeztette; Egy életre, ahol neki semmi nyoma, ahol a sors és néhány rosszalló felnőtt olyan kegyetlenül elszakította tőle.
És ahol tudta, hogy minden valószínűséggel már soha nem láthatja őt.
Tíz éve.
Tíz éve, hogy utoljára látta őt.
Kiskölyökként, a játszótéren.
Pocsolyák közt ugrálva. Együtt csúszdáztak. Homokvárat építettek, hogy aztán nevetve szétrúgják. Bárcsak ne tették volna. Meg kellett volna hagyni, mindennap őrizni, hogy senki se tehesse tönkre. Védeni az eső elől, óvni a széltől... Vajon büszke lenne rá?
Meg kellett volna ölelnie, mielőtt elment. Ha mást nem, csak ennyit.
De nem tudhatta. Fogalma sem volt róla, hogy mit hoz a holnap. De így is, a ködös macska az elméjéből sosem távozott...
Vajon tudja, hogy mennyire hiányzik neki?
Homályos képeket látott csak. Semmi részlet, sosem tudná újra felidézni.
Hiszen a francba is, honnan kellett volna tudnia, hogy egyszer még fontos lesz?
Honnan tudhatta volna, hogy már sosem hallhatja nevetni, nem látja a mosolyát, sosem hallja a hangját sem.
Ezt az érzést nem érthette senki. Hogy is tehették volna? Ha az anyjának mesélne róla, szinte biztos volt benne, hogy az lehurrogná. Pedig ő igazán érthetné, ha más nem is, de mégsem akarja. Neki is volt valaki hasonló, a különbség csak az, hogy ő túllépett rajta.
Egyszerűen elsiklott mellette.
De hogy tehette?!
