PLAY WITH FIRE → HYUNLIX

⤷ 00. Prológus ❆

[Lee Felix]

Mintha csupán kettőt pislogtunk volna, elillant az a néhány kincset érő pillanat, mikor néhány hétig bűntudat nélkül lazíthattunk a fölénk tornyosuló hatalmas fűben és a csillagokat kémlelve élvezhettük a langyos nyáresti szellőt. A holnapban már ott kopogtatott a kötelesség, azonban mi még görcsösen ragaszkodtunk az egymást jelentő szabadsághoz. Egymáséba fonódott ujjaink magunk közt pihentek a földön, ahogy jobban megszorítottam kezét, még közelebb érezve őt magamhoz.

Egy hullócsillag szántotta át az eget, én pedig lehunytam pilláim, hogy kívánhassak.

A következő pillanatban pedig puha ajkai hagytak nedves nyomot az arcomon. A tüdőmben rekedt levegőt remegve fújtam ki, ahogy a gyomromban elcsendesült pillangók újabb keringőbe kezdtek. Lassan fordítottam felé a fejem, éreztem, hogy még mindig nem húzódott távolabb. Csukott szemhéjamon át is magamon éreztem perzselő tekintetét, ahogy közelebb hajoltam arcához, szomjasan keresve ajkait. Az orromba kúszó visszafogott narancs és virágillatú kölnije émelyítően hatott elmémre, ezer közül is felismertem volna. Távolabb lévő kezemmel arcára simítva élveztem bársonyos bőrének tapintását, ahogy telt ajkaira tapadva loptam tőle újabb és újabb csókot. Forró párnái égették enyémet, az iránta érzett szerelmem lángra gyújtotta egész testem, ahogy édesen perzselődve engedtem nyelvének émelyítő táncot.

Lassan felnyitottam pilláim, hogy szemeibe nézhessek, de mielőtt még arcára pillanthattam volna, elmosódott előttem minden.

Csalódottan zuhantam vissza a fáradt valóságba. A gondolataim rabjaként próbáltam apránként összeszedni magam, hiszen ez nem volt több egy emlékből gyártott álomképnél, melyben az elmém kijátszva ellenem minden ütőkártyáját, a barátaimat Őrá cserélte. Mostanában gyakran álmodtam Vele. De minden alkalommal, mikor az arcára pillanthattam volna, eltűnt. Bár, mit is várhattam volna, hiszen még sosem láttam Őt egyik találkánk alkalmával sem. Pedig bármit megadtam volna, hogy tudjam, ki is valójában.

Ébredés után az illata még hosszú ideig ott ült az orromban, végérvényesen az elmémbe vésődve. Az álom emléke minden mozdulattal egy kicsit jobban megkopott, lassanként már teljesen el is illant, ahogy a rohanó hétköznapok végérvényesen újra berántottak a végeláthatatlan mókuskerékbe. A szívem azonban továbbra is megmagyarázhatatlanul sajgott a hiánytól, én pedig lassanként annyira megszoktam az érzést, hogy már fel sem tűnt a jelenléte.

[...]