PLAY WITH FIRE → HYUNLIX

⤷ 06. Hatodik fejezet ❆

[...]

Túl gyorsan illant el a hétvége, és a nyár végével ismét az iskola kapujában találtam magam. A kerítés mellett álltam, és onnan bámultam a valamivel távolabb magasodó négy emeletes épületre, mi tavaly megannyi fájdalomnak és megaláztatásnak adott teret. Egy cseppet sem éreztem a késztetést, hogy a szinte remegő lábaimmal megtegyek még egy újabb lépést a bejárat irányába, attól rettegve, hogy a múlt lazán megismétli majd önmagát. Ha nem is úgy, mint korábban, de valahogy biztosan.

Hirtelen előtört minden fájdalmas emlékem, amit a nyár alatt sikerült mélyre temetnem magamban. De amennyire távolinak és lehetetlennek tűnt pár nappal ezelőtt, hogy ugyanolyan rosszul érintsen a viszontlátás, most olyan gyorsan rántott vissza a szakadék mélyére a pillanat. Azt hittem, már valamennyire sikerült túllépnem a történtek legalább egy kisebb részén, de úgy tűnt, megint túlbecsültem magam. Reméltem, ha elnyomok mindent magamban, akkor könnyebb lesz, vagy legalább is érdektelenebbé válok az olyanokkal szemben, akik azt sem érdemlik meg, hogy egyáltalán csak rájuk vessek egy kósza pillantást. De ehelyett most megint egy olcsó kis senkinek kezdtem érezni magam, akinek egy pillanatig sem volt hozzá joga, hogy csupán életében egyszer is boldogan vegye a levegőt.

Továbbra sem tudtam mozdulni egy tapodtat sem. Egyre kevésbé éreztem magamban a békét - bár nem mintha túl sokat sikerült volna a szünetben félretennem mostanra -, és a nyomás, ami egész lényemre nehezedett, éreztem, hogy lassanként és megállíthatatlanul a betonba passzírozott. Hirtelen végtelenül kimerültnek éreztem magam. Nem csak mentálisan, de fizikálisan is. Elszökött belőlem minden csepp erő, hogy tovább álljak ellen a múlt kísértésének, ami az árnyékból lesve állt készen, hogy bármelyik pillanatban végleg bekebelezhessen.

A mellkasomat szorító érzés egyre erősödött, ahogy a kapun beözönlő diákok közül egyre többen kezdtek megbámulni. Néhányan összesúgtak mellettem, ahogy tovább haladtak az intézmény felé, és volt aki amiatt sem zavartatta magát, hogy számomra is tisztán hallhatóan tegyen megjegyzéseket. Bár ebből szerencsére nem volt sok, a többség csak szótlanul, vagy néhány furcsa pillantást követően tovább is állt a dolgára, egyből el is felejtve, hogy idén is itt rontom majd a levegőt. Ennek ellenére mégis úgy éreztem, mintha mindenki arra várt volna, mikor adhatja meg a kegyelemdöfést, véget vetve ezzel az egész ellenem játszott háborúnak.

Már bántam, hogy egyáltalán bármilyen formában is hozzányúltunk a hajamhoz, túl figyelemfelkeltő lett. Így nem tudnám meghúzni magamat egy észrevétlen kisegérként a hátralévő utolsó évemben, mielőtt még elballagtam volna, és egy szimpatikus művészeti egyetemen kezdtem volna új életet. Ezzel egészen biztosan kiharcoltam magamnak olyanok figyelmét is, akikét igazán nem kellett volna, így bátran kijelenthettem:

Ezt megint tökéletesen elbasztam. A fene Hyunjinbe, miatta van az egész.

Ugyanis, ha a szombat meg nem történtté vált volna, akkor nem éreztem volna kényszeresen azt, hogy jobban kell kinéznem, hogy megragadjam a figyelmét. Ha még csak fel sem merültek volna bennem ilyesfajta gondolatok, akkor továbbra is képes lettem volna meghúzni magam, ahogy eddig is. Legalább is, nem tettem volna magam méginkább egy két lábon járó céltáblává.

Jobban jártam volna, ha inkább Hyunjinre tudtam volna terelni a gondolataim, de képtelen voltam elvonatkoztatni a jelenlegi helyzettől. A délután olyan távolinak és meseszerűnek tűnt, mintha csupán a fejemben létezett volna, és idefelé többször is ellenőriznem kellett a reggeli sms-em, amiben jó reggelt kívánt, és újból leírta, hogy amint végez, azonnal felhív. Ezzel szemben a jelen pillanat olyan béklyókat helyezett rám, ami lassan teljesen kiszorította tüdőmből az összes oxigént, és egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy megélem azt a randit - már ha ezt lehetett egyáltalán annak nevezni.