PLAY WITH FIRE → HYUNLIX

⤷ 02. Második fejezet ❆

[...]

- Már megint mit csináltál? - hallottam meg hátam mögül lemondó sóhaját valakinek, akinek a hangja kísértetiesen hasonlított Changbinére.

- Csak a szoki - fordultam felé egy ezer wattos mosollyal, miután megnyomtam a csengőt Jisungék kapujában, hogy lepacsizhassunk. - Ezer éve, mi a helyzet?

- Haver, már azt hitem el is felejtettél minket - tett szemrehányást, azonban éreztem hangjában, hogy ő is hasonlóan boldog volt a viszontlátástól.

Egyikünk sem lakott egy vészes távra egymástól a baráti körünkből, de a nyári beosztásom mellett képtelenek voltunk néhány hajnali videochatelésen kívül személyesebb találkozót beiktatni. Szinte csak a munkatársaimmal érintkeztem az elmúlt időszakban, mert a korrepetálások elvitték a maradék kis szabadidőmet is, ami még akadt néhol.

- Csak szeretnéd, hogy felejthetném el a kedvenc barátaim?

- Egy fucking kamus vagy, tudod ki a kedvenc, ha hosszú hetekig teszel ránk.

Segítségképp kezét nyújtva elvette tőlem a szatyrokat. Neki is elég nyilvánvalónak tűnt, hogy friss lehetett a sérülésem, ehhez képest viszont a benne pihenő étel-ital mennyiség túl nehéznek, hogy kényelmesen elbírjam.

- Bezzeg Channel szinte minden nap találkozgatsz, ezt még mindig nem felejtettem el neked.

- Hát azt hiszem ez többé-kevésbé elkerülhetetlen, hiszen a munkatársam, így elég törvényszerűen gyakran kell összezárva lennem vele.

- Így van, együtt dolgoztok, de neki valahogy mégis sikerül ránk időt szakítania bokros teendői között.

- Hidd el, én lennék a legboldogabb ember a világon, ha az egész nyaram alatt kizárólag veletek lettem volna összezárva.

- Mindegy, nem vetem a szemedre, csak hiányoztál. Te még korrepetálsz is egy csomó szerencsétlent, Chrisnek viszont veled ellentétben nincs egyéb elfoglaltsága.

- Alig vártam hogy elkezdődjön végre a suli, hogy minden nap elsírhassam magam a ronda képed látványától.

Átkarolta a vállam, és magához húzott, mire én teljesen belebújtam az ölelésébe. Kaptam a ritka alkalmon, és minden erőmmel belecsimpaszkodtam. Beszívtam kölniének fűszeres aromáját, ami annyira jellegzetesen illett Changbinhez, hogy rajta kívül valószínűleg nem is született olyan ember erre a földre, akinek egyáltalán egy minimálisan is jól állt volna. Ellenben rajta olyan szemtelenül vadítóan hatott, hogy sokszor elcsodálkoztam rajta, miért nem volt nagyobb szerencséje a szerelemben. Még rajtam is túl tett, pedig én az esélytelenek nyugalmával indulhattam az iskolánkban, tekintve, hogy tavaly napvilágot látott rólam egy s más, aminek baromira nem kellett volna. Nem mintha mindenki ez alapján ítélt volna meg, a meglepően sok embert nem hozott lázba. A gond csupán az volt, hogy ha valaki egy kicsit is megpróbált kiállni értem, nos mondjuk úgy, hogy napok kérdése volt, hogy megbánja nemes tettét, hogy egyáltalán hangot mert ennek adni. Ez pedig valljuk be, senkinek sem hangzott túl bíztatóan, hogy mellettem tegye le a voksát. Fogalmam sem volt, hogy a barátaim hogy voltak képesek ezek után is nyíltan mellettem maradni, de mindannyian, egytől egyig az égiek ajándékai voltak számomra.

- Jó, elég lesz... mint tudjuk, mindennek van vége, ahogy annak a bizonyos dolognak is - köszörülte meg torkát, hiszen kínosan érezte magát, mikor bárkivel ölelésre került a sor. Igyekezte kerülni ezeket a pillanatokat, amikor mégis kivételt tett, annak egészen biztosan nyomós oka volt.

Ebben a pillanatban nyílt az emeleti ablak, és egy rendezetlen, stresszes Jisung dugta ki rajta a fejét.

- Srácok? Mit kerestek itt ilyen hamar? - hadarta idegesen.