PLAY WITH FIRE → HYUNLIX

⤷ 01. Első fejezet ❆

[...]

Augusztus végével ismét hamarosan belecsöppenünk az újabb félév szürke hétköznapjaiba. A barátaimmal még egy utolsó grillpartit terveztünk a hétvégére, megkoronázva az érettségit követő legelső nyugodt szünetünket, mielőtt visszakényszerültünk volna a melankóliával átitatott, monoton hónapokba, ahol a stressz és a kimerültség túl gyakori vendég volt mindannyiunk életében, még a következő, szakmai évben is.

Hajnalban szokás szerint korán ébredtem. Ugyan szombat volt, ez alkalommal mégsem éreztem büntetésnek a koránkelést, mi már túlságosan beleivódott a napjaim állandóságába. Ez alkalommal más volt, hosszú hónapok óta nem munka, vagy az iskola miatt kellett kimásznom az ágyamból, hanem mert én akartam. A prioritási sorrendben valahogy túl régóta minden alkalommal a barátaim szorultak leghátra. Az egyetlen szabadnapomra virradt nagyon hosszú idő után, ezt pedig bármi áron is velük készültem eltölteni. Vasárnap déltől kezdődött a legközelebbi műszakom, másnap iskola, így mindent bele kellett adnom, hogy ebből az egyetlen napból elegendő erőt gyűjthessek az elkövetkező újabb, nehéz időszakra.

Az tanítási időszak alatt nem engedhettem meg magamnak, hogy kihagyjak akárcsak egyetlen hétvégi műszakot is. Aznap nem voltak óráim, a műszakpótlékot is bőkezűen számolták, így sokkal vastagabb bankszámlára tehettem szert a fizetésnél, amire hazudnék, ha azt mondanám, nem volt égető szükségem. A nyár azonban sokkal jobban telt, hiszen ebben a pár hétben sokkal jobban be tudtam osztani az időmet, és mellette alkalmi felzárkóztató órákat is adtam alsóbb éveseknek néhány tárgyból, amikből jó voltam, így végül úgy alakult, hogy egyetlen napom sem maradt pihenni. Ez az egy nap volt csupán a kivétel, úgy éreztem, most az egyszer ennyit meg kellett engednem magamnak, mielőtt a végkimerülésbe hajszoltam volna magam.

Ébredés után még percekig csak álmosan bámultam ki a záró szinti panellakás ablakán, az oldalamon fekve. A belvárostól távol laktunk, az én ablakom pedig már a kertvárosi részre nézett, ahonnan nem volt túl messze a városhatár sem, így semmi sem állt az utamban, hogy éjszakánként a masszív tölgyfa asztalom tetejére telepedve a nyitott ablakon beáramló szellőben pásztázzam az égen tündöklő csillagtengert. Túl kevés pillanat adódott az életemben, ami hasonlóan békésnek és állandónak hatott.

Az ágyam az ablakkal szemben lévő falra tolva helyezkedett el széltében, a végében csupán már csak az ajtómnak maradt hely. Az ajtó nem nyílt tovább negyvenöt foknál, a mögötte lévő rövid falra tolt ruhásszekrény miatt, bár engem ez nem igazán zavart, hiszen mindig zárva volt, amikor éppen nem szerettem volna ki-be közlekedni rajta. Mármint, nyilvánvalóan az ajtón, nem a szekrényen.

A szoba olyan apró volt, hogy az ablak alatt csupán egy asztalnak, egy széknek, és az ágyam mellett egy éjjeliszekrénynek volt hely. A könyveim és füzeteim a sarokban, az asztal alatt, és a szoba minden pontjában hevertek, ahol éppen kevésbé voltak útban. Jól jött volna egy polc, de egy újabb szekrényt már képtelen lettem volna bepréselni ebbe az apró helységbe, fali polcot pedig nem tudtam volna felszerelni eszközök hiányában. A szobámban külső szemmel folyamatosan merő káosz uralkodott. Megvolt benne a rendszer, hiszen tudtam, mit melyik stócban találtam, de rajtam kívül biztosan senki sem tudott volna ezen eligazodni.

A nap még alig ébredezett, a város zajával egyetemben, elvétve szűrődött csupán be egy-egy elsuhanó autó nesze. Megnyugtató volt a hajnali eget figyelni, ahogy a reggelt köszöntő madarak csicseregtek a közeli fák lombjai közt. Meglepően idilli hangulatba rántott, ahová nem értek el a mindennapok problémái és a lelkemet szaggató fájdalom.

A pillanat azonban nem tartott sokáig, hiszen készülnöm kellett, ha nem akartam sehonnan elkésni. Lomhán ültem fel az ágyban, lassan összeszedve magamat megragadtam a váltóruhám és elindultam a fürdő irányába.