PLAY WITH FIRE → HYUNLIX

⤷ 09. Kilencedik fejezet ❆

[...]

Végül is, nem haltam bele a nap hátralévő részébe. Miután becsengettek, még a folyosón tébláboltam néhány percig, és a lépcső tetejéről vártam, hogy Hyunjin biztonságot nyújtó alakja végre megjelenjen két emelettel lejjebb. Mikor megláttam az összetéveszthetetlen hajkoronát, nyomban hátrébb léptem, hogy takarásba kerüljek, hiszen a legkevésbé sem vágytam rá, hogy észrevegyen, és még nyilvánvalóbbá tegyem számára, mennyire sebezhető is vagyok.

- Hogy is ne, még a végén tényleg nagyobbnak érezné a farkát - motyogtam magamban, hiszen nem adják azt olyan könnyen.

A tudat, hogy egyre közelebb volt hozzám, lecsillapította a bennem tomboló félelmet annyira, hogy összeszedtem minden bátorságom a terembelépéshez. Tudtam, hogy még két egész emelet választott el a tanáromtól, azonban ez már eléggé megnyugtatott ahhoz, hogy azt érezzem, nem voltam egyedül. Nem mintha a barátaimba nem bíztam volna, de jelenleg Hyunjin jelenléte annyira felpezsdített, hogy nehezemre esett nem a körülötte forgó gondolataimra koncentrálni. Még annak ellenére is, hogy percekkel korábban a szívemet másodjára törte darabokra egyetlen reggel alatt. Valahogy az eltelt nyár alatt sikerült félvállról vennem a traumám, és nem számítottam rá, hogy ennyire felkészületlenül csak újból arcon minden.

Úgy döntöttem, ezen a napon megengedem magamnak, hogy - legalább gondolatban - Hyunjinbe kapaszkodjak. Túl intenzíven éltem meg ezt a reggelt, szükségem volt egy mankóra, még akkor is, ha ez egy olyan valami volt, ami csupán néhány órán keresztül létezhetett az elmém fogságában. Muszáj volt gondolatban figyelmen kívül hagynom néhány tényt, amit egyelőre nehezemre esett feldolgozni, mint például azt, hogy Hyunjin nem csak hetero volt, de foglalt is. Azonban attól, hogy nem mozdulhattam rá érthető okokból, még nem zárta ki azt a lehetőséget, hogy arra koncentráljak, mennyire megnyugtatott, hogy egy ilyen férfi aggódott értem.

Álmodozni talán még nekem is szabad - gondoltam, és amilyen gyorsan csak képes voltam rá, a helyemre slisszoltam.

Bent szerencsére mindkét oldalon jóval nyugodtabb állapotok uralkodtak, mint a távozásom előtti pillanatban, de azért a fegyverszünet ellenére is érezhetően puskaporos volt a hangulat. Én boldogan kiegyeztem ezzel is, amiért legalább nem kaptam néhány megvető, vagy bosszús pillantáson kívül egyebet. Innentől kezdve már az sem érdekelt, hogy a levegőt megtelítő ködös feszültség olyan fullasztóan itta belénk magát a bőrünkön keresztül, hogy szinte már bekábultam tőle.

Az évnyitó túl lassan telt, ahogy vetítőn keresztül néztük az élőadást, amit az nagy előadóból közvetítettek azoknak az osztályoknak, akik nem fértek el a helyszínen. Az igazgató szentbeszéde álmos sóhajt csalt elő belőlem, és legszívesebben erőszakkal hajtottam volna előre az időt, hogy végre kicsengessenek. Nem mintha a következő óra tudata olyan nagy nyugalommal töltött volna el, hiszen onnantól mindenki ismét csak Hyunjinnel foglalkozik majd, ami egészen idáig rendben is lett volna, csakhogy én sem voltam képes rajta kívül mással is foglalkozni.

Abszolút nem segített a helyzeten az sem, hogy óra közben amilyen lassan vánszorgott az idő, pont olyan gyorsan találtam az iskola előtt magam, mintha csak téridőt ugrottam volna. Nem tudtam volna eldönteni, melyik volt a rosszabb, hogy egészen idáig majd' megölt az unalom és a várakozás egyvelege, na meg a gondolatok, amiket a férfi ébresztett bennem, vagy hogy a gyomrom egyik pillanatról a másikra váltott jegyet egy kellemetlen hullámvasútmenetre, amiért mindössze csak egy nyúlfarknyi órácska választott el attól, hogy a tanáromnak leteljen a műszakja.

- Biztos ne maradjunk? - kérdezte Seungmin, miután már legalább húsz perce beszélgettünk az élet nagy dolgairól a kellemesen langyos levegőn, és körülöttünk teljesen kiürült az iskola.