A történet átírás alatt áll!
Naim Tisserand feketevérű vízköpő, ami sokszor inkább hátrány, mint előny. A vízköpőklán nem fogadja be, tagjai legszívesebben kinyírnák őt. A fekete vére miatt vigyáznia kell, hogy mások ne lássák vérezni. A szerelemről...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Figyelj, Törpe... - Naim állkapcsa megfeszült, a tekintetéből hirtelen eltűnt a vidámság, és idegesség vette át a helyét. - Az a helyzet, hogy még el kéne intéznem valamit. Nem baj, ha itt elbúcsúzom tőled?
Megráztam a fejem. Őszintén jó is volt, hogy itt elválunk egymástól, mert szerettem volna átgondolni a ma történteket.
- Dehogy.
Elköszöntünk egymástól, majd mind a ketten elindultunk az másikéval ellenkező irányba. Az utca végéből még hátrapillantottam, de a fiú már köddé vált. Ez aztán gyors volt. Vállat vontam, aztán elindultam arra, amerre az erdőbe vezető utat sejtettem. A göröngyös járdát bámulva, a gondolataim tengerébe merülve haladtam előre, de időnként azért felnéztem, mert ezt a környéket nem ismerem annyira, mint azt, amerre mindennap járok.
Hirtelen milyen sietős lett Naimnek hazamenni. Bár ki tudja, mi áll a háttérben. Az is lehet, hogy ma még lesz kickbox-edzése.
Én is megszaporáztam a lépteimet, mert jó lenne azelőtt hazaérni, hogy teljesen lemegy a Nap. Nem mintha bajom lenne a sötét erdővel, sőt, ideje lenne megszoknom, mert nemsokára már reggelente is zseblámpával kell majd járnom suliba, csak most a telefonom vakuján kívül nincs nálam semmi, amivel világíthatnék és nincs kedvem egymás után akár ötször is orra bukni.
Időközben sikerült eljutnom a családi házak és a rengeteg fáit elválasztó aprócska réthez. Régen legelőként funkcionált, mert az egyik közelben lakó öreg férfinek valahonnét volt egy lova. Akkoriban hazafelé menet Émeric-kel mindig megálltunk itt, hogy nekik adjuk a tízóraink maradékából a zöldségeket és a gyümölcsöket, de azóta már eltelt egypár év, a férfi elköltözött és vitte magával az állatait is.
Már egy jó ideje magam után hagytam a házakat, amikor a közelben szárnyak suhogása szelte át a csendet, amit nem sokkal később varjak károgása követett. Felpillantottam: legalább két tucatnyi koromfekete madár szállt el a lombkoronák felett és egyben felettem is. Valami elzavarta őket a helyükről.
Valami nagy.
Összerezzentem a saját gondolataimtól és kirázott a hideg. Automatikusan gyorsabb tempóra váltottam és megigazítottam a vállamon a könyvektől elnehezült táskám pántját. Valami van itt rajtam kívül és engem figyel.
A telefonom vidám csengőhangja rángatott vissza ebből a horrorisztikus helyzetből, de olyan hirtelen szólalt meg, hogy összerezzentem és majdnem felsikítottam tőle. Menet közben előkaptam a kabátzsebemből az éneklő készüléket és megkönnyebbülten felsóhajtottam. Még soha nem örültem ennyire anya aggódó hangvételű, hollétem felől érdeklődő hívásának.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
