Láthatatlan [Max Verstappen ff]

- 0 -

Még egészen kicsi voltam, amikor a szüleim elvittek életem első autóversenyére. Emlékszem, hogy fújt a szél. A vékony pulóveremben nagyon fáztam, hatalmas zaj volt, ami bántotta a fülemet és nem láttam semmit a versenypályából a hatalmas kordon mögött. Apa, aki már akkor is sportriporterként dolgozott, éppen egy számomra hatalmasnak tűnő férfit interjúztatott. Anya marokra szorította a kezemet, nehogy eltűnjek a tömegben. Nem sokan vitték magukkal a gyereküket a versenyhétvégére, talán nem véletlenül.

Egy kisfiú volt azonban, akivel néha összefutottam a felnőttek között. Fél évvel idősebb volt nálam és az ő apukája versenyző volt. Egyszer-kétszer otthagytak vele az étkezőben egy doboz színesceruzával és pár üres papírlappal, bár ő nem nagyon rajzolt sosem. Általában csak nézte, amit én alkottam.

- Miért olyan nagy a kerítés? – kérdezte egy ilyen alkalommal. Fel se néztem a lapról, úgy válaszoltam neki.

- Hogy ne tudjon senki betörni.

Szorosan markoltam a sötétszürke ceruzát, amellyel a kerítés vonalait húztam meg olyan vastagon, hogy egy helyen át is szakadt a papír. Akkor lecsaptam a színest az asztalra és eltoltam magamtól a rajzot. Ránéztem az ő lapjára: még mindig üres volt.

- Te miért nem rajzolsz?

A kisfiú megvonta a vállát, bizonytalanul forgatva az ujjai között a pirosat.

- Nem tudom, mit rajzoljak. Az autóversenyzők egyébként sem rajzolnak, és én az leszek.

Furcsa volt vele barátkozni. Évente alig párszor láttam őt csak, ő pedig minden alkalommal egy kicsit más volt. Egy kicsit zárkózottabb, egy kicsit durvább, vagy pedig éppen egy kicsit játékosabb. Volt egy plüss kutyám, Heer Hondje, akit mindig magammal hoztam a versenyhétvégékre. Egyik alkalommal ott felejtettem az étkezőben, és ez a fiú hozta utánam.

Sírva gyűrögettem a pólóm alját, dühösen a sötét aszfaltra meredve. Kétségbe voltam esve, de senkit nem érdekelt. Nem értettem, miért nem. Mind a mai napig emlékszem, mennyire fájt belül. Heer Hondje volt a legjobb barátom, az én kiskutyám, és most elveszett. Hiába kérleltem Apát, hogy jöjjön vissza velem megkeresni. Ő azt mondta, most nem fog egy plüss után rohangászni. Hát nem láttam, milyen elfoglalt? Csak a kezembe nyomott egy zsebkendőt és azt mondta, töröljem meg vele az arcomat. Nem tettem.

Egyszer csak valaki megbökdöste a vállamat és valamit az orrom elé dugott olyan közel, hogy először fel sem ismertem.

- Ezt az asztalon hagytad – fűzte hozzá egy ismerős hang. Felnéztem. A fiú állt mellettem Heer Hondjét markolva. Kikaptam a kezéből és szinte azonnal kitört belőlem a zokogás. A mellkasomhoz szorítottam a kiskutyámat és akkor, ott megígértem neki, hogy soha többet nem engedem el.

Bizonyos értelemben tényleg nem engedtem el, mind a mai napig nem. Még tizenkilenc évesen is ott csücsült a szobám egyik polcán, kissé megviselten és megszürkülve, de egyben. Olyan sok mindent látott már. Szegény, ha beszélni tudna...

Az ebédlőben a már jól megszokott asztalunknál ültünk egy újabb készlet színesceruzával, de most egyikünk sem nyúlt érte. Egyik kezemmel Heer Hondjét markolásztam, aki az ölemben ült, a másikkal pedig megtöröltem a szemeimet.

- Tudod, az én apukám is sokat kiabál – súgta a fiú, mintha egy titkot osztana meg velem. – Minden apuka ilyen. Sokszor mérgesek.

Nem válaszoltam. Az én Apukám otthon nem csak kiabált, de ezt nem volt szabad elmondani senkinek, így hát tartottam a szám.

- Egyszer olyan mérges volt, hogy meg akart ütni egy szerelőt. Akkor én is megijedtem – folytatta a kisfiú velem szemben. – Szerintem ha harcolnának, Apa nyerne. Nagyon erős. A tiéd is biztosan az.

Bólintottam. Olyan kicsiként még tényleg erősnek tűnt.

Talán csak mostanában kezdtem megérteni igazán, milyen is volt ő. Fizikai értelemben talán valóban erős volt, lelkileg azonban biztosan nem. Nem tudta elviselni, ha kritizálták. Nem bírta elviselni, ha nem neki volt az igaza, ha nem az övé volt az utolsó szó. A szüleim válása után még hónapokig feltűnt a lakásnál, amit Anya vett magunknak és addig feszítette a húrt, amíg végül Anya távolságtartási végzést nem kért ellene. Ekkoriban már régen nem jártunk ki Forma-1-es versenyhétvégékre. Apát áthelyezték egy másik típusú motorsportba, amit nem viselt jól.

Ő ugyanannál a tévécsatornánál dolgozott mind a mai napig. Anyukám, aki kiskoromban háztartásbeli volt, a válás után el tudott helyezkedni a szakmájában könyvelőként, így szerencsére anyagilag semmiben nem szenvedtünk hiányt. Az egyik testvére, Juliette kávézójában dolgozott, ahol én aztán nyaranta besegítettem felszolgálóként tizenhat éves korom után.

Anya családjához mindig közelebb álltam, mint Apáéhoz a hasonlóságok ellenére. Anya másik testvére, Timo ugyanannál a tévécsatornánál dolgozott, mint Apa. Így ismerkedtek meg, bár mint azt utólag megtudtam, Timo már a kezdetektől ellenezte a kapcsolatukat. Vele ritkábban találkoztam, mint Juliette-el. Már kisebb koromban is a világot járta, és emlékszem, mindig könyörögtem neki, hogy vigyen magával. A sors fintora, hogy két éve leszerződtette őt a Red Bull, így hosszú évek kemény operatőri munkája után a Forma-1-ben dolgozhatott tovább.

A döbbenet a tizennyolcadik születésnapomon ért: Timo meglátogatott minket, és elhívott magával pár futam erejéig. Akkoriban az iskola miatt nem tudtam otthagyni Belgiumot, a középsulis ballagás után viszont már nem akadályozott benne semmi, így Anya biztatására halasztottam egy félévet az egyetemen és elindultam világot látni.

Spában csatlakoztam a nagybátyámhoz. Vagy ha pontosabb akarok lenni, a futam utáni sajtótájékoztató előtt háromnegyed órával estem be a pályára. Ha teljesen őszinte akarok lenni magammal, direkt. A szüleim válása óta úgy kerültem a Forma-1 világát, ahogyan csak tudtam, és nem véletlenül. Akkoriban kötött hozzá a sors, amikor az életem kezdett egyfajta háborús övezetté válni. Gyűlöltem az emlékét is.

Nem csoda hát, hogy amikor ennyi év után először kellett szembe kerülnöm az utálatom tárgyával, kissé frusztrált voltam. Viszont hagytam volna veszni a lehetőséget, hogy egy gyerekkori álmomat valóra váltva világot lássak? Hát biztosan nem.

Így kezdődött az én történetem.