Láthatatlan [Max Verstappen ff]

- 3 -

A következő napom ugyanúgy telt, mint az első. Miután ledolgoztam azt a hat órát, ami a szerződésemben állt, még bent maradtam segíteni Larának. Mivel továbbra sem szerettem volna bejárni a pályát, nem tudtam volna mit kezdeni magammal. Pár óra elteltével viszont maga a szőke lány rakott ki, hogy pihenjek, így nem maradt más választásom. A kötényem bedobtam a szekrényembe az öltözőben, átvettem a cipőmet, majd a szekrénykulcsot a zsebembe süllyesztve léptem ki a szabadba.

A nap a horizont felé közelített, a levegő hűvösebbé vált, mint délben, de még mindig kellemesen meleg volt. Fogalmam sem volt, merre találom a nagybátyámat, így találomra elindultam egy irányba a megérzéseim szerint. Timo szerette a naplementében fotózni a pályát, és ezúttal is ott találtam meg őt, most viszont nem volt egyedül. Vele volt a stáb jó pár tagja, ők épp a felszereléseiket pakolták össze, míg a nagybátyám két alakkal beszélgetett.

- A sajtósok átválogatták a kérdéseket, mint mindig, úgyhogy valószínűleg nem lesz benne semmi olyan, de azért előtte ti is olvassátok át. Egy teljesen új újságról van szó, előző hónapban jelent meg a legelső számuk, úgyhogy nem tudom, hogyan jutottak be ide, figyeljetek oda rájuk – hallottam meg Timo hangját, ahogyan közelebb értem hozzájuk. Ő vett észre legelőször, hiszen szemben állt velem. Mosolyogva magához intett, úgyhogy valamivel magabiztosabban csatlakoztam hozzá.

Ahogyan szembenéztem a beszélgetőpartnereivel, értetlenül összevontam a szemöldökömet. Már megint ők voltak azok.

- Ti találkoztatok már Tessával, ugye? – fordult vissza feléjük Timo.

- Persze – bólintott a fekete hajú szinte azonnal, majd elgondolkozva végigmért. – Te hány éves is vagy?

- Tizenkilenc.

- Szuper, akkor te is meg vagy hívva a győzelmi bulinkra – csapta össze a tenyerét elégedett mosollyal az arcán. – Legalább lesz társasága Maxnak a gyereksarokban.

A mentes vizes srác erre vágott egy grimaszt, a másik pedig nevetni kezdett.

Szóval Max... Zsebre tett kézzel állt, a tekintete elkalandozott valahová a pálya másik vége felé, mintha mi ott se lennénk vele. Hiába próbáltam száműzni az agyam hátsó zugában motoszkáló, idegesítő kis érzést, minduntalan arra késztetett, hogy gondolkozzak. Azt távolba révedő, kék szempárt már ismertem. Ismernem kellett.

- Győzelmi buli? – tértem inkább vissza a témához gondolatban.

- Hé, most te is Red Bullos vagy, legyél egy kicsit lelkesebb! Ezt most mi nyerjük meg – nézett rám tettetett szemrehányással az egyetlen ember a köreinkben, akinek még mindig nem tudtam a nevét, majd oldalba bökte Maxot. – Ugye?

- Hm? Ja, biztosan. – A fiú pár másodpercig próbálkozott csak, hogy felvegye a fonalat, végül néma csöndben beletörődött abba, hogy fogalma sincs, miről van szó.

- Odatesszük magunkat – biztosított végül a fiatal férfi, mélyen a szemembe nézve, sötétbarna íriszei jókedvűen csillogtak.

- Mármint ti? – kérdeztem vissza, a tekintetem a két srác között kapkodva, ahogyan kezdtem magamban összerakni a dolgokat. Timo jött rá először, hogy mi járhat a fejemben, nevetve karolta át a derekamat.

- Tessi, drága... Ők itt Daniel Ricciardo és Max Verstappen, a Red Bull pilótái. A mi versenyzőink – magyarázta. – Komolyan nem ismered őket?

- Már régóta nem nézek Forma-1-et – motyogtam, de azon se lepődtem volna meg, ha nem hallják. Enyhén sokkos állapotban meredtem a két srácra előttem, és hirtelen iszonyatosan ostobának éreztem magamat.

Átlagosak. Ez volt róluk az első benyomásom, talán ezért nem fordult meg a fejemben, hogy ők maguk az autóversenyzők. Nem tűntek ki a hatalmas, Red Bull csapatpólós masszából. Daniel túlságosan közvetlennek és barátságosnak tűnt, Max pedig nagyjából velem egyidős volt, és az utóbbi elképesztett. Világhírű pilótaként került be a Forma-1-be, ráadásul biztosan nem most, én viszont hol voltam? Nagyjából sehol. Leérettségiztem, ez életem nagy teljesítménye, és protekcióval bekerültem a Red Bull étkezőjébe egy pultosnak a sok közül.

- Mikor hagytad abba? – szakított ki a gondolatmenetemből Daniel. Szerencsére neki sem volt megjegyezhetetlen neve, hogy még jobban beégessem magam. Látszólag teljes mértékben túltette magát a tényen, hogy ő a csapat sztárja, és én még csak nem is hallottam róla egészen eddig. Az is lehet, hogy eleve nem érdekelte, úgyhogy hálás voltam neki.

- Úgy tízéves koromban – vontam vállat.

- Nyugodtan nézd tovább, a Forma-1 jó – biccentett a férfi, majd gyorsan helyesbített is. – Bár már itt dolgozol, úgyhogy nem igazán kerülheted el egyébként sem. Most viszont főleg kövesd, mert nyerni fogunk. Már bulizhatnékom van.

Válaszul csak elmosolyodtam.

Nekik indulniuk kellett valahová, mi Timóval pedig a hotel felé vettük az irányt. Még pont láttam, hogy Max a válla fölül hátrapillantott rám. Nem, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy a sajtótájékoztatón láttam őt először. Felsóhajtottam. Tulajdonképpen most már igazán le kellett volna szállnom a témáról, hiszen épp az előbb derült ki, hogy egy világhírű autóversenyző. Gyakorlatilag láthattam őt a tévében, újságban, plakáton, akárhol. Valószínűleg ez volt a rejtély kulcsa, hiszen hogyan ismerhetném, őt, ha eddig sem ismertem fel?