Láthatatlan [Max Verstappen ff]

- 2 -

A hotelszoba ágya olyan volt, mint egy mese. Hihetetlenül kényelmes volt a takaró alatt pörgetni az Instagramot hajnali egyig. Reggel morogva húztam az arcomra a párnát, hogy legalább pár másodpercig még élvezhessem az áldott semmittevést, mielőtt kikényszerülök a pályára hajnalok hajnalán.

Timo estefelé kopogott, és miután kitaláltam, hogyan nyitom belülről az ajtót, megkérdezte, hogy szeretnék-e vele vacsorázni az ebédlőben vagy a szobaszervizt választom. Természetesen aszociális mivoltamból eredendően az utóbbira voksoltam, ő pedig mielőtt magamra hagyott volna, még figyelmeztetett, hogy reggel hétre legyek készen, le kell jelentkeznünk a monzai versenypályán is. Jeletkeznünk.

Akkor éreztem úgy először, hogy otthon kellett volna maradnom. Levetettem magam az ágyra, magamhoz szorítottam Heer Hondjét és elsírtam neki a bánatomat. Bár tanácsot nem kaptam tőle és a legközelebbi hazafelé tartó repülőjáratra sem varázsolt elő jegyet, mégis jobban éreztem magam egy kicsit.

Semmi sincs ingyen, ezt a tizenkilenc évem alatt volt időm megtanulni. Erre kellett gondolnom minden alkalommal, amikor a torkomba maró rémületnek engedve hagytam volna kicsúszni a kezeim közül a lehetőséget egy világ körüli útra. Magam sem értettem ezt a fajta kettősséget: jelenleg bárhol szívesebben lettem volna, mint itt, valahol belül viszont mégsem akartam elszalasztani.

Ugyan, mégis milyen sok pénzt kellett volna kifizetni csak azért, hogy egy éven át mindenhová követhessem a nagybátyámat? Lehetetlen összegről volt szó, nyilvánvalóan. Egyetlen percig sem áltattam magam tündérmesékkel, tudtam, hogy az ittlétemnek ára van. Még ha rettegtem is tőle, nem sokáig hagyhattam figyelmen kívül a tényt, hogy az utazással együtt munkát is vállaltam.

Most viszont elérkezett a reggel, és mivel elfelejtettem elhúzni a sötétítőt, a nap még az ébresztőmnél is korábban juttatta eszembe, hogy milyen nap is a mai. Semmi kedvem nem volt kiszállni az ágyból, főleg nem idő előtt, úgyhogy a legjobb megoldásnak az arcomra szorított párna tűnt egészen addig, amíg a maradék friss levegőm el nem fogyott. Akkor viszont az ébresztőm is megszólalt, úgyhogy ideje volt emberi formába ráznom magamat a fényűző reggeli előtt.

Egy órával később nyúzottan léptem ki a hotelszoba ajtaján. Timo a folyosón várt rám, hogy együtt menjünk az értünk küldött taxihoz. Most én foglaltam le a hátsó ülést, a sofőrünk viszont ezúttal egy vékony, szemüveges, csöndes férfi volt. Ilyen az én szerencsém. Egész úton a mellettünk elsuhanó napsütötte tájat bámultam, míg nem megérkeztünk a fákkal tarkított pályához. Vagy inkább pályával tarkított erdőhöz.

A gyomrom összeszorult a látványtól. Már egyszer jártam itt, még nagyon régen. Apa akkor is riporterként volt jelen, arra viszont nem emlékszem, mi anyával miért követtük őt. Általában nem tettük, csak a tévéből követtük az eseményeket.

Az első szerelmem Sebastian Vettel volt. Elmosolyodtam az emlékre. Most azt sem tudtam, hogy a férfi egyáltalán versenyzik-e még.

A nyakamba akasztottam a Red Bull logójával ellátott kártyát. Kiszálltunk a taxiból, Timo pedig izgatottan összecsapta a tenyerét.

- Gyere, bemutatlak a csapatvezetőnek.

Tudtam, hogy nem lehettem volna itt, ha Timo Segers nem az én nagybátyám, és ez kicsit kellemetlen érzéssel töltött el abban a pillanatban. Nem sétálhattam volna be a Red Bull bunkerébe, főleg nem úgy, hogy még a szaknyelvi megnevezését sem tudtam. Ha nem írhattam volna bele az önéletrajzomba kicsit több, mint két évnyi felszolgálói munkát, akkor pedig talán Timóval sem juthattam volna be, elvégre ha minden alkalmazottnak megengedték volna, hogy a tág családi körének a tagjait teljesen ingyen elhozza... Enyhe kifejezés, hogy nem lett volna kifizetődő. Annak ellenére, hogy én nem ingyen voltam itt, nem tudtam eldönteni, hogy Christian Horner mosolyát csak én éreztem-e őszintétlennek, mikor kezet fogtam vele.

Be kellett látnom a nyilvánvalót: én nem azokban a körökben mozogtam, amiben ők. Azzal, hogy állást kaptam a Red Bull étkezőjében, még nem kerültem be közéjük. Egyszerűen csak Timo Segers tudatlan és tapasztalatlan unokahúga voltam, aki mások szemében talán „bekönyörögte" magát a csapatba, még ha nem is kimondottan előkelő helyre. A gyerekkori önmagam talán el sem hinné, hogy ez valaha megtörténhet vele.

Miután az egyszerű, fehér ujjatlanomat átvettem a mosdóban egy Red Bullos csapatpólóra és felkötöttem a hajamat, belenéztem a hatalmas tükörbe a kézmosó mögött. A tekintetemen látszott a kialvatlanság, egy félős kis nyuszinak tűntem, aki a dübörgő versenyautók közé került. Sóhajtva nyomtam le a kilincset, hogy elkezdjem az első napomat, mosolyt erőltetve az arcomra. Rémisztően ismerősnek tűnt az érzés.

Egy huszonéves, szőke lány, aki Laraként mutatkozott be, szinte azonnal karon ragadott, ahogyan beléptem a pult mögé. Elmondta, hogy ő fog betanítani, bár tudja, hogy van tapasztalatom. Üdvözölt a csapatban, és úgy tűnt, ő tényleg szeretheti a munkáját. Amikor kiderült, hogy ő is hasonló módon került ide, mint én, majdnem elsírtam magam a megkönnyebbüléstől. Valószínűleg egyedül is jól megoldotta volna a feladatát: nevetett, beszélgetett mindenkivel, néha már-már zavaróan fölöslegesnek éreztem magam mellette. Pár óra alatt belejöttem a szerepembe, felfedeztem, hogy mit hol találok, és mire Lara elment ebédszünetre, már engem is egyedül mert hagyni arra a fél órára.

Mivel a nagy, déli tömeg kissé lecsillapodott fél kettőre, nem is volt sok feladatom, ráadásul egy lány a pult másik felében velem maradt. Ő a poharakat törölgette és rendezgette hátul, így én maradtam az egyetlen potenciális kiszolgáló az egész étkezőben.

- Szia, te vagy az új lány? – vetette le magát valaki az előttem lévő bárszékre, így felpillantottam az étlapból, amit éppen olvasgattam. Egy magas, fekete hajú, fiatal férfivel találtam magam szemben, aki szélesen mosolygott, megvillantva hófehér fogait.

- Igen, Tessa Vanderberg – nyújtottam felé a kezem automatikusan, mire felnevetett, de elfogadta.

- Tudom, Timo mondta, hogy te is beszállsz a csapatba.

Bólintottam, és az arcomon elterülő, óvatos kínvigyor kezdett őszintévé válni. Ebből a srácból csak úgy sugárzott a pozitivitás és a jókedv.

- Adhatok valamit? – kérdeztem, félretolva az étlapot magam elől.

- Ja, nem kérek semmit, csak köszönni ugrottam be – vont vállat. – Illetve ha hoztál belga csokit, azt szigorúan titkosan elfogadom, de Timo sem tart magánál sosem. Ő jófej amúgy, király nagybátyád van.

Bár nem mondta, de a Timóval való jó viszonya alapján úgy sejtettem, hogy ő is a stáb egyik tagja lehet. Nem sokkal később egy másik srác ült le a mellette lévő bárszékre, a tekintetével egy másodpercre sem eresztve a telefonját, ujjaival szélsebesen pötyögve a képernyő billentyűzetén.

- Helló, kaphatnék egy üveg vizet? – vetette oda nekem, jobban mondva valószínűleg nekem, mivel még csak egy kósza pillantást sem küldött felém.

- Szénsavas vagy mentes? – kérdeztem vissza, de nem figyelt. A fekete hajú srác a könyökével oldalba bökte őt, mire méltóztatott rosszallóan ránézni. Az előbbi felém bökött a fejével, és csak így kerültem újra képbe én is.

- Hé, nem te vagy az a lány, aki hátul unatkozott a belga sajtótájékoztatón? – vonta össze a szemöldökét a fiú. Egy egészen apró pillanatra a levegő is belém szorult, annyira ismerősnek tűnt a tekintete. Valahol már biztosan láttam, a sajtótájékoztatóról viszont pont nem rémlett az arca.

- Nem unatkoztam – feleltem tétován. A srác lerakta maga elé a pultra a telefonját, nem törődve a villogó leddel, ami jelezte a beszélgetőpartnere olvasásra váró válaszát. Kék szemeit rám szegezte, és meg kellett erőltetnem magam, hogy ne lépjek hátrébb a veséig hatoló, fürkésző pillantása elől.

- De ott voltál – várt megerősítésre, mire bólintottam. – Akkor jó. Csak valahonnan nagyon ismerősnek tűntél.

Még egyszer utoljára végigmért, mielőtt ismét a kezébe vette volna a mobilt.

- Szénsavas vagy mentes vizet kérsz? – tettem fel újból a kérdést, mielőtt teljesen elvesztettem volna a figyelmét.

- Menteset – pillantott fel rám utoljára, majd újra a virtuális beszélgetésébe merült, és felkapva az üveget, amit letettem elé, köszönés nélkül otthagyott minket.

Még csak be sem mutatkozott.