Láthatatlan [Max Verstappen ff]

- 11 -

Telefoncsörgésre ébredtem fel, de nem az én telefonoméra.

Baszki.

Elaludtam Maxnál. Még sosem ültem fel ennyire gyorsan reggel az ágyban. Halálra vált arccal figyeltem, ahogyan Max felveszi a telefont és hollandul beleszól. Úristen, ha Jos valahogyan megtudta, hogy itt vagyok, nekem végem, de Maxnak is.

- Apa, szó sem volt arról, hogy órákkal hamarabb odamenjek. Minek? – Max tekintete sötét volt. Szóval tényleg Jos hívta őt. Hosszú perceken át magyarázott valamit, Maxot szóhoz sem hagyta jutni. Mikor letették a telefont, a fiú bűnbánóan pillantott rám. – Ne haragudj, nem akartalak felkelteni.

Vállat vontam, majd elkezdtem kimászni a takaró alól. Valahogyan vissza kellett szöknöm a szobámba anélkül, hogy bárki észrevenné, különben soha nem magyaráznám ki, hogy miért osonok ki reggel Maxtól.

Miután sikerült átmanővereznem a szobámba és kicsit rendbe szedni magam, megnyitottam a Twittert. Az fogadott, amit vártam: újabb és újabb cikkek Maxról és az „új barátnőjéről". Voltak azonban szemfüles írók, gondolom belgák, akik be is azonosítottak és a nevem helyett egyszerűen csak „Simon Vanderberg lányaként" hivatkoztak rám.

Lementem az étterembe reggelizni, ezúttal egyedül. Az egyik asztalnál azonban felfedeztem Maiyát, aki egy csésze tea fölött ült és a telefonját nézte. Odamentem köszönni.

- Ó, szia! – pillantott fel rám mosolyogva. – Van kedved csatlakozni?

Leültem mellé. – Charles?

- Már a pályán van. Neki általában hamarabb oda kell érnie, mint a versenyzőknek – magyarázta lány, a telefonját pedig letette az asztalra, hogy a teljes figyelmét nekem szentelje. – Mit szólsz a frissen jött hírnévhez?

Sóhajtottam. Nem voltam biztos abban, hogy az ismertségünk elég szilárd alapokon áll a panaszáradatomhoz, úgyhogy csak legyintettem.

- Igazából Apukám miatt eddig is ismert Belgium, szóval ez már csak egy kis extra – kényszerítettem az arcomra egy mosolyt.

- Max teljesen odáig van érted – hajolt hozzám közelebb Maiya izgatottan. Nem értettem, ő és Lara ezt honnan tudták. Nekem ennyire nem volt egyértelmű a helyzet. – Szóval akkor hivatalosan is együtt vagytok?

- Nem, dehogy! – ellenkeztem azonnal.

- De miért?

- Mert... - Az ajkamba haraptam. – Figyelj, én nem igazán vagyok idevaló. Apukám sportriporter, és ennyi. Ti pedig mind versenyzők vagy modellek vagytok. Még Max exe is autóversenyző. Ráadásul Apa még egy kicsit őrült is, szóval én sem vagyok normális.

Maiya arca hirtelen kifürkészhetetlenné vált, engem pedig elöntött a megbánás, amiért túl sok információt osztottam meg. Pont ezt akartam elkerülni.

- Tessa, itt egyikünk sem normális – felelte végül a lány. Meglepetten pillantottam fel rá az ölemben heverő kezeimről. Azt hittem, inkább terelni fogja a témát.

Zavartan megigazította a felsőjének a pántját, amiben én a légkondicionált étteremben biztosan megfagytam volna. Végül arrébb tolta maga elől a teáscsészéjét és az asztalra könyökölt.

- Max apja is őrült – súgta. – Az enyém annyira próbált beleerőszakolni a modell karrierbe, ha már versenyző nem lehetek, hogy már 13 évesen is testképzavarom volt, szóval... Charlesé pedig... Hervé most júniusban elhunyt. Mások nevében nem tudok nyilatkozni, de elég érdekes sztorikat hallottam már. Ahhoz, hogy ide bekerülj, nagyon durván kell küzdened, és aki erre hajlandó és képes rá, benne is biztosan van valami dili. Szóval emiatt szerintem ne aggódj. Ha őrült vagy, pont közénk illesz.

Maiya a monológja végét egy széles mosollyal zárta. Visszamosolyogtam rá, de nem válaszoltam egyből.

- Maxot egyébként még a Forma-2-ből ismerem. Rendes srác, teljesen más, mint Jos. Mondjuk Charlesszal pont nincs a legjobb viszonyban, de biztos vagyok benne, hogy ő is mellettetek állna, ha bármi történne – tette hozzá a lány.

Bólintottam. – Köszönöm, nagyon rendes vagy.

- Igyekszem, még ha sokan nem is értékelik – nevetett fel a lány. – A komment szekciókat azért majd próbáld kerülni, amennyire lehet. Az arc nélküli emberek nagyon bátornak érzik magukat a fotelből néha. Meg hát nyilván az tűnik fel jobban, amikor az embernek rossz napja van.

Én ettem egy szendvicset, Maiya befejezte a teáját, majd együtt indultunk ki a pályára. Charles kijött Maiya elé a beléptetőkapukhoz.

- Szia, Tessa – köszönt nekem, majd Maiyához hajolt és arcon puszilta. Franciára váltva megkérdezte tőle, hogy reggelizett-e. Valószínűleg nem sejtette, hogy ennyit még pont értek. Maiya kelletlenül elhúzta a száját.

Eszembe jutott, amit még az étteremben mondott nekem. Teljesen más volt őket ebben a fényben látni, a gyengepontjaikkal együtt. Sokkal kevésbé éreztem magam egyedül.

- Szerintem Kimi utál engem – váltott vissza angolra Charles, ahogyan besétáltunk a kapun.

- Dehogy utál, csak finn – forgatta meg a szemét a lány, miközben összekulcsolta az ujjaikat.

Elköszöntem tőlük és besétáltam a Red Bullhoz. Lara már szokás szerint ott volt a pultnál. Egy bárszéken ülve beszélgetett Daniellel, aki egy üveg vízzel babrált az ölében. Kicsit aggódtam, hogy magára borítja.

- Tessa! Nem láttad Maxet? – köszöntött a férfi, ahogyan benyitottam az üvegajtón.

- Nem – tártam szét a karomat. – Azt hittem, már itt van.

- Láttam, hogy az ellenséggel bandázol. Nyugi, csak viccelek – tette hozzá Daniel szinte azonnal. – A legnagyobb ellenségem most Max. Ellopta a második helyemet a rajtrácson. Már megint.

A háttérben feltűnt egy férfi, akinek az arcát már sokszor láttam, de a nevét nem tudtam, és vigyorogva Daniel vállára csapott. – Ilyen egy igazi csapatjátékos, Danny. A futamon üsd is ki kérlek, nehogy véletlenül pontot szerezzünk. Nem láttátok Maxet?

Danielt váratlanul érte az érintés, úgyhogy a vizét az ölébe borította pontosan úgy, ahogyan számítottam rá.

- Na jó, én most átöltözöm, mielőtt az internet azt hiszi, nem jutottam el a vécéig – jegyzete meg az ausztrál, majd leugrott a bárszékről és elsietett. Lara még elbeszélgetett a másik férfivel, majd csinált neki egy kávét és az útjára engedte.