Láthatatlan [Max Verstappen ff]

- 7-

Szingapúrban a szabadedzéseket, az időmérőt és a futamot is este tartották, úgyhogy a biológiai órám végképp összezavarodott. Úgy tűnt, a többiek már hozzászoktak mindig változó napirendhez. Amíg a poharakat törölgettük, addig Lara mesélt az ő első szezonjáról.

- Egyedül az aggaszt, hogy most a futamra esőt mondanak. Más a nappali eső, meg más az éjszakai eső - ráncolta a homlokát a lány. A pilóták nem rég kezdték a második szabadedzést. Az egész pályán uralkodott egyfajta feszült légkör, valószínűleg az időjárásnak köszönhetően.

Több kávét adtunk a szokásosnál, de azon kívül semmi kiemelkedő nem történt egészen a műszakom végéig. A többiek már pakoltak össze és indultak kifelé. Daniel pár perce elköszönt, Max pedig még a helyiség másik felében beszélgetett pár szerelővel, akiket gyakran láttam a tévé képernyőjén. A telefonom megrezzent a zsebemben, én pedig előhalásztam, hogy ránézzek.

Apa neve volt a kijelzőn. SMS-t küldött.

Hirtelen azt sem tudtam, mit tegyek. Nyissam meg? Hagyjam olvasatlanul, amíg a szobámba nem érek? Rettegtem, hogy meglátta a rólunk készült cikket Maxszal.

Ebben az egész bántalmazósdiban pedig az a rossz, hogy van, ami hosszú évek elteltével is ugyanúgy fáj. Néha azt hiszem, hogy már túltettem magam mindenen, ami régen történt, meg hát ugye mással rosszabbak is történnek... Aztán megjelenik Apa és bizonyítja, hogy vannak sebek, amiket az idő nem gyógyít.

Végül lehúztam az értesítési sávot és elolvastam, ami az SMS-ben állt.

„Gratulálok a választottadhoz."

Ennyi volt az üzenet. Se több, se kevesebb. Összevontam a szemöldökömet. Nem tudtam eldönteni, hogyan értette a mondatot. Őszintén gratulált vagy cinikus volt? Leültem egy bárszékre, ujjaimmal a betűk fölött körözve. Mit írjak vissza neki?

Hirtelen egy alak vetette le magát elém a pult másik felén elhelyezkedő bárszékre. Felnéztem, és Max aggódó tekintete nézett vissza rám. A homlokát ráncolva tanulmányozta az arcomat.

- Mi a baj? - súgta alig hallhatóan, és a két alkarjával az asztallapon támaszkodva közelebb hajolt. Nem válaszoltam, csak ráböktem az üzenetre és Max felé fordítottam a telefonomat. Ő elkezdte olvasni, a tekintete pedig hirtelen egy árnyalattal sötétebb lett, amikor felpillantott. - Rám gondolt? Arra a képre?

Bólintottam, a reakcióját lesve.

- Tessa, az csak egy homályos kép, ami kikerült, a sztorit az újságírók szerkesztették hozzá. Ezt apukádnak is tudnia kéne, elvégre ő is a médiában dolgozik - jelentette ki, majd az ajkára egy halvány mosoly kúszott. - Nem mintha bánnám... De nem tudom, ez téged hogyan érint.

- Hát én nem nagyon akartam, hogy ennek híre menjen - húztam el a számat. - Végre elfelejtette a közösségi média, hogy Apának családja van, de ha ez eljut Belgiumba, akkor mindenhol ott lesz. Nem szeretem annyira, ha vele kapcsolatban emlegetnek, mert... Szóval nem mindenki szereti őt.

- Tudom - vont vállat a fiú. - Őszintén, az enyémet se. De hát ez van.

Max elhallgatott, a tekintete pedig a mellettünk pakolászó lányok felé kalandozott. Úgy tűnt, mintha valamin gondolkozna.

- Kész valamit? - kérdeztem, csak hogy megtörjem a csöndet. Max megrázta a fejét, majd a szemembe nézett. Rámosolyogtam.

- De arról mit gondolsz, hogy velem emlegetnek? - kérdezte hirtelen. A kezébe vett egyet a laminált itallapok közül és a sarkát kezdte el gyűrögetni a hüvelykujjával. Kicsit mintha zavarban lett volna, vagy talán tévedtem? Lehet csak én akartam, hogy zavarban legyen.

- Veled nincsen semmi bajom - feleltem kínosan. Nem mertem többet belegondolni abba, amit kérdezett, hiába kezdett el őrült módjára verni a szívem abban a pillanatban. Úgy döntöttem, inkább témát váltok. - Képzeld, az egyik Ferraris srác véletlenül majdnem betört valamelyikünkhöz.

- Melyik?

Nem feltételeztem, hogy ő ismert volna minden Ferrarist, de azért válaszoltam. A pilótákat azért csak ismerte.

- A tesztpilóta. A barátnője is vele volt.

- Charles? - emelte meg a szemöldökét Max. Hirtelen úgy tűnt, hogy őt ez az információ sokkal kevésbé szórakoztatja, mint engem, de végül nem mondott rá semmit. Valaki pár méterre tőle kimondta a nevét, ezzel pedig el is lett terelve a figyelme. A szerelő nagyon furcsa akcentussal beszélte az angolt, de Max megértette, vagy legalábbis nekem úgy tűnt. Ők ketten belemerültek valamilyen témába, én pedig folytattam a pakolást.

Miután Max és a szerelő elmentek, Lara odasettenkedett hozzám egy cinkos mosollyal az arcán.

- Te, ennek a srácnak szerintem totál bejössz - súgta. Azonnal éreztem, hogy elpirulok.

- Dehogyis. Csak ismerjük egymást régebb óta - legyintettem. Igyekeztem takarni a hajammal az arcomat, de nem sok sikerrel. Lara végigmért és a szája még szélesebb mosolyra húzódott.

- Láttam rólatok a cikket. Szerintem aranyosak lennétek együtt - vont vállat ártatlanul a lány.

- Te is láttad?! - meredtem rá.

- Persze. Az ilyeneknek hamar híre megy.

Nagyszerű. Akkor már csak idő kérdése volt, hogy a belga oldalak is lehozzák a cikkeiket a híres Simon Vanderberg lányáról. Előre tartottam attól, hogy mi fog várni rám a komment szekcióban, ha meg merem nyitni.

Közben eszembe jutott, hogy Apának még mindig nem válaszoltam, úgyhogy a hotelhez visszafelé menet újra elővettem a telefonomat. Mire gondolsz? - írtam végül, játszva a tudatlant. Aztán az én válaszomat majd az ő reakciója alapján formálom meg valahogyan. Se kedvem, se erőm nem volt többé szembeszállni vele.

Éppen azon gondolkoztam, hogy vajon Max apukájával mi lett a régi versenyzős idők óta, amikor megláttam őket a folyosón beszélgetni. Max karba font kézzel állt. Az arcáról nem tudtam semmi leolvasni. Gyorsan besurrantam a szobámba, mielőtt Jos észrevett volna, és sóhajtottam. Ez a szituáció lehet komplikáltabb lesz, mint amire számítottam.