Láthatatlan [Max Verstappen ff]

- 4 -

Az első szabadedzés reggelén borúsabb idő fogadott minket, mint amilyenre számítottunk. Fázósan fontam össze a karjaimat magam előtt, hiszen a kellemes meleg reményében nem hoztam semmit a rövid ujjú csapatpóló fölé. A nagybátyámat túlságosan lefoglalta a táj ahhoz, hogy fázzon, így amíg én határozottan törtettem előre a Red Bull birodalmába, ő le-lemaradozott egy-két kép kedvéért.

Timónak hála már többször is összefutottam a két versenyzővel, Maxszal viszont egyetlen szót sem váltottam azóta, hogy kiszolgáltam őt ásványvízzel. Elég magának valónak tűnt. Vele ellentétben Daniel maga volt a monzai napsütés, egyetlen percre sem láttam őt rosszkedvűnek. Fogalmam sem volt, hogy nem fáradnak el az arcizmai a rengeteg mosolygástól, amit többi csapattól kezdve a riportereken át mindenkire rávillantott. A közvetlensége már-már zavarba ejtőnek hatott, viszont egyedül ő volt az, aki mellett Max arcán is felfedeztem pár széles vigyort.

Ezúttal az étkezőben futottunk össze velük. Timo úgy gondolta, hogy elkísér oda, és azon keresztül megy fel Christian Hornerhez. A két srác ismét egy-egy bárszéken ült és beszélgettek, majd váltottak pár szót a nagybátyámmal is, mielőtt az továbbment volna a dolgára. Gyorsan lófarokba fogtam a hajamat, miközben elfoglaltam a helyemet a pult mögött.

- Na, Tessa! – csapott rá Daniel váratlanul, mire kicsit megugrottam, de kérdőn néztem rá. – Megígérted, hogy nézni fogsz minket, mint törzsgyökeres Red Bull drukker, úgyhogy remélem, nem okozol csalódást.

- Igyekszem vigyázni a lelked épségére – nevettem fel halkan, miközben kipakoltam pár poharat a helyére. Daniel elégedetten bólintott, az ujjai között egy kupakot forgatva. Épp nyitotta volna a száját, de a mondanivalója örök rejtély maradt, ugyanis Max megelőzte őt.

- Kiskorodban kinek szurkoltál? – kérdezte, miután a telefonját lezárt képernyővel lerakta az asztallapra. Ismét az arcomat fürkészte, kék íriszei kíváncsian csillogtak, én pedig késztetést éreztem, hogy elkapjam a tekintetem, mégis kényszerítettem magam a szemkontaktusra.

- Vettel – feleltem röviden, majd előkaptam egy rongyot, hogy lefoglalhassam magam az amúgy is tiszta pult felületének törölgetésével. Daniel közbevágott, így Max reakcióját nem hallhattam.

- Összefutottál már vele itt?

- Azt sem tudtam, hogy még versenyzik – vallottam be.

Daniel válaszként csak hümmögött.

Nem volt időm reagálni rá, ugyanis egy kisebb csapat lépett oda a pulthoz kiszolgálásra várva. Mire velük végeztem, a fiúk már valaki mással beszélgettek, Daniel csak egy intéssel tudatta velem, hogy menniük kell.

Hamar rájöttem, hogy a szabadedzésekről akkor sem tudok lemaradni, ha nagyon akarok, ugyanis az étkezőben egyszerre két tévén is közvetítettek mindent. Mély levegőt vettem, és minden viszolygásom legyűrve a közelebbi kijelzőnek szenteltem a figyelmemet, hogy teljesítsem a Danielnek tett ígéretemet. A legelső versenyző, akit mutattak pedig nem volt más, mint Sebastian Vettel. Kiejtettem a kezemből a mosogatószivacsot, ami nedves foltot hagyott a kötényemen. Fújtatva kaptam fel a földről a bűnöst, majd egy tincset kisimítva az arcomból ismét felnéztem a tévére. Már egy számomra ismeretlen autó száguldott a pályán.

Sok versenyző neve ismerős volt. Fernando Alonso. Felipe Massa. Lewis Hamilton. Kimi Räikkönen. Ők már kiskoromban is pilóták voltak. Összeszorult a torkom, ahogyan a száguldó autókat néztem. Nem figyeltem a kommentátorra, hallottam ugyan a szavait, de képtelen voltam megérteni őket.

A következő pillanatban valaki kivágta az étkező ajtaját. Összerezzentem, ahogyan a fém kilincs a falnak csapódott. A derekáig letolt overallból rögtön rájöttem, hogy egy versenyző tért vissza a kelleténél hamarabb. A tévé kijelzőjén épp azt mutatták, ahogyan egy kék színű autót emelnek le a pálya széléről. Visszanéztem a pilótára, akiben Maxot véltem felfedezni. A testtartása feszes volt, idegesen túrt a hajába, ahogyan hátrafordult.