Láthatatlan [Max Verstappen ff]

- 5 -

Sziasztok!

Köszönöm mindenkinek, aki eddig olvasott és csillagozott. :) Nem tudom, van-e köztetek egyetemista, nektek pedig csodás vizsgaidőszakot kívánok brühühü :') Én most jól keresztbe tettem magamnak egóból erre félévre, szóval lehet a következő pár hétben kicsit ritkábban leszek látható... Vagy pedig gyakrabban, ha halogatásképp inkább erre kalandozok, azt még meglátjuk lol

***

Ásítva támaszkodtam a pulton másnap délután. Valamikor hajnali kettő után aludhattam el a Maxszal való beszélgetésünk után, a gondolataim nem hagytak nyugodni. Reggel láttam őt az egyik folyosón, ő viszont valószínűleg nem vett észre – legalábbis ebben reménykedtem, ugyanis egyetlen pillantást sem vetett felém. Nem kifejezetten esett volna jól, ha az este történtek után figyelemre se méltat, pont, mint azelőtt.

Fél egyig álltunk egymás mellett a tetőteraszon, a kőfalon támaszkodva és értelmetlen, semleges témákról beszélgettünk. Egy hosszabb csönd után jegyezte meg, hogy már régen le kellett volna feküdnie aludni, én pedig természetesen az útjára engedtem. Nem számítottam arra, hogy két puszival fog elköszönni tőlem. Dermedten néztem a távolodó alakját, ahogyan belépett a folyosóról kiszűrődő fénybe, majd az ajtó bezárult mögötte, a tetőteraszra pedig ismét sötétség borult. Ott álltam még hosszú percekig, mielőtt én is rávettem volna magam az indulásra.

Ennek pedig megvolt az eredménye. Minden percben úgy éreztem, hogy leragad a szemem, a harmadik szabadedzés és az időmérő végett viszont óriási tömeg volt az étkezőben. Nem csak a csapat tagjai, hanem rokonok, ismerősök, barátok és VIP vendégek is betértek hozzánk, szabad ülőhelyet már csak a szerencsések találhattak maguknak. Amikor esni kezdett az eső, soha nem látott tömeg tárult a szemem elé, elrejtve a kijelzőt, amelyen a szabadedzést követhettem volna.

A fél órás szünetemet semmiképpen sem szerettem volna ennyi ember között tölteni, így egy doboz energiaitalt és a dzsekimet felkapva kiléptem a Red Bull Energy Station ajtaján, kis híján beleszaladva Danielbe, aki pedig befelé igyekezett.

- Hát te? – kérdeztem meglepetten.

- Vége a szabadedzésnek – tárta szét a karjait a férfi. – Ilyen időben azt is csodálom, hogy egyáltalán elkezdődött.

Valóban, bár már nem zuhogott annyira az eső, mint a program kezdetekor, de még így sem tűnt barátinak az időjárás. Az aszfalton állt a víz, a csatornák megteltek, az emberek esernyővel és kapucnival a fejükön vonultak fedezékbe.

- Hogy ment? – érdeklődtem. – Nem láttam belőle semmit, rengetegen voltak odabent.

- Á, csak egy-egy körre mentünk ki Maxszal, inkább vigyázunk az autóra. Jónak kell lennünk az időmérőn, Max húsz helyes rajtbüntetést kapott, én huszonötöt.

- Huszonötöt? – vontam fel a szemöldökömet. – De hát csak húszan vagytok!

- Igazándiból Fernando nyert harmincöttel, ő lehet nem is Monzából indul – kúszott egy széles vigyor a versenyző arcára. Nevetem kellett Danielen. Egyszerűen nem lehetett nem kedvelni, annyira mosolygós volt, pozitív és vicces. Mielőtt elment volna a dolgára, még emlékeztetett a győzelmi bulijukra. Elég volt pár percet beszélgetnem vele, feldobta a nyomott hangulatomat.

Az időmérőt nem sokkal az elindítása után le is kellett állítani az esős körülmények miatt. Már két órája az újraindításra vártunk, amikor vége lett a munkaidőmnek. Timo írt egy SMS-t, hogy ha végeztem és nincs jobb dolgom, benézhetek hozzájuk. A lehetőséggel éltem is, megkerestem őt. Úgy találtam rá, ahogyan egy fotósra kell – a zuhogó esőben guggolt és a pályát fotózgatta. Az érkezésemre hajlandó volt fedett területre vonulni. Úgy döntött, a pilótákról készít pár lesifotót. Max Daniellel beszélgetett, mindketten overallban ácsorogtak egy asztal szélének támaszkodva. Timo szinte azonnal levetette magát a földre, hogy onnan lőjön képeket. Ebből csak annyit érzékeltem, hogy az egyik pillanatban még mellettem volt, a másikban pedig eltűnt, és mikor értetlenül kezdtem keresni a tekintetemmel séta közben, kis híján belerúgtam. A két versenyzőnek látszólag feldobtuk a kényszerszünetét a mutatványunkkal. Daniel nevetve intett nekem, mikor odaértünk hozzájuk. Max előrébb lépett egyet, és mielőtt bármit is reagálhattam volna, ismét két puszit adott az arcomra.