Láthatatlan [Max Verstappen ff]

- 1 -

Szolgálati közlemény, a dőlttel írt párbeszédek Tessa anyanyelvét, a hollandot jelzik. Természetesen Tessa nagybátyja, Timo is belga, viszont a történet során általában nem az anyanyelvüket fogják használni.

***

Az ujjaimat tördelve ültem a riporterek és operatőrök mögött. A sajtótájékoztató körülbelül tíz perce kezdődhetett el, ám egyetlen elhangzott szóra sem emlékeztem. A gondolataimba merülve bámultam a cipőm orrát. Még el sem hagytuk Belgiumot, és én már megkérdőjeleztem, hogy jól döntöttem-e, mikor igent mondtam a nagybátyámnak.

Itt mindenki annyira gazdag volt. Persze én sem panaszkodhattam, hiszen jómódú családban nőttem fel, ez viszont valami más volt. Valami nem evilági számomra. Akik itt voltak úgy költötték a pénzt, mintha nem lenne holnap, és meg is tehették. Két öltönyös ember mögött jöttem be az épületbe, akik közül az egyik a három fekete Lamborghinijéről beszélt. Sejtettem, nagyjából mennyibe kerül egy Lamborghini és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy megdöbbentsen vagy elborzasszon, amit hallottam. Neki három is volt és mindhárom ugyanolyan színű.

Ahogy ültem a széken azon gondolkoztam, hogy lehet még az is többe kerül, mint az én egész nyári fizetésem a kávézóban. A körülöttem ülők egy emberként nevettek fel, hangosan, jókedvűen, mire felkaptam a fejemet. Előttünk két férfi és egy nagyjából velem egykorú fiú ült. Timo hátrafordult felém és elkérte a táskáját, amiben a kamerához tartozó felszereléseit tartotta. Némán felálltam, hogy a kezébe adjam. A helyiség elcsöndesedett, valaki pedig feltette a következő kérdést. Visszaültem a helyemre, a könyökömmel a térdemre támaszkodtam, az állam pedig a tenyerembe helyeztem, és újból a Lamborghiniken kezdett el járni az agyam.

Oké, hogy három, na de hogy mindegyik fekete?

***

Az ajkamat rágcsálva ácsorogtam a reptéren. Körülöttünk több ezer ember sürgött-forgott, lökdösődtek, kiabáltak, én pedig szívem szerint megnyomtam volna valamiféle némító gombot, amivel csöndben tarthattam volna őket. Persze érthető volt az idegességük, a szokottnál is nagyobb felfordulás lehetett, hiszen ez a hétvége a Forma-1-é volt a monzai versenypályán. Pontosan ott, ahová mi is tartottunk. Timo épp a nekünk rendelt taxit próbálta elérni.

A nagybátyám nem messze tőlem a mobilját a füléhez szorítva sétált fel-alá, és hallgatta, amit a másik fél magyarázott neki. Vetett felém egy lopott pillantást, halványan elmosolyodott, majd visszamerült a beszélgetésbe.

Ha most lett volna akár egy fekete Lamborghinink is...

Aztán eszembe jutott, hogy az öltönyös fickót is láttam valahol, szintén taxira várakozva. Valami problémába ütközhettek a központban, ugyanis majdnem háromnegyed órát vártunk a sofőrünkre. Egyszer csak Timo intett, hogy kövessen, én pedig megkönnyebbülve kifújtam a levegőt, amikor megpillantottam a vörös arcú, pufók bácsit a kezében a nagybátyám nevével ellátott táblával.

A taxis egész úton üvöltött. De kegyetlenül. Egy rendes bűvésztrükk volt, ahogyan hangtompítónak bedugtam a fülhallgatómat a hajammal takarva anélkül, hogy észrevenné és megsérteném. Reméltem, hogy az olaszok nem mind süketek, különben nehéz napoknak nézek elébe. Sajnos a kedves bácsinak elég sok mondanivalója akadt, és mivel én ültem mellette, Timo pedig hátul a felszerelésével, én is voltam az, aki megszenvedte.

Egy migrént előzött meg a tizenöt perc múlva felbukkanó hotel, ahol az elkövetkezendő időben leszünk elszállásolva. Először azt hittem, téves a cím vagy piros a lámpa, ám amikor Timo kipattant az öt csillagos luxusszálló előtt, hirtelen azt is elfelejtettem, hogy a fél fülemre süket vagyok.

- Üdv Monzában, Tessa! - váltott a nagybátyám hollandra mosolyogva, miközben kikapta a csomagtérből a bőröndjeinket. - Lesz ez még jobb is, úgyhogy kapard össze az állad a földről és menjünk be.

A hotel előtt állt egy kisebb csoport, jókedvűen beszélgettek. Timót meglátva üdvrivalgásban törtek ki, és miután a férfi lefutotta a tiszteletköreit, kezdetét vehette a valódi fényűzés.

Már azt is bűnnek éreztem, hogy beléptem a hatalmas üvegajtón és ráléptem az aula makulátlanul tiszta, bíborvörös szőnyegére. Amíg Timo bejelentkezett a portán, megálltam a sarokban és a hatalmas kristálycsillárt bámultam a csarnok közepén. Ahogy megtört rajta a fény, szivárványszínű csíkokat vetett a falra, egyszerűen meseszép volt. A merengésemből a nagybátyám szakított ki, ahogyan meglóbált egy kártyát az arcom előtt.

- Ezzel mit kezdjek? - vettem a kezembe, mintha egy másik bolygóról származó műtárgy lenne.

- Mágneskártya, ezzel jutsz be a szobádba. Nyugi, az enyém mellé kértem, úgyhogy nem fogsz elveszni - tette hozzá a rémült arcomat látva. - Laura holnap este érkezik, úgyhogy ha szeretnél, ma alhatsz nálam.

Értékeltem a felajánlását, de elutasítottam. Nem szerettem volna életképtelen kislánynak tűnni rögtön az első külföldi napomon, hogy aztán egy percre sem merjen egyedül hagyni később, ha... Nos, ha már nem leszek az. Ugyanis most annak éreztem magam. Egy elveszett, tehetetlen kislánynak.

Miközben beszálltunk a liftbe, Timo vidáman mesélte, hogy a barátnőjét, Laurát áthelyezték egy másik részlegre, így többet tudnak találkozni a versenyhétvégéken. Őt egyébként rögtön az első Forma-1-es munkanapján ismerte meg, egy héttel később pedig hivatalosan is együtt voltak. Néha szerettem volna Timo lenni és csak élni az életemet úgy, ahogy a szívem diktálja, kötöttségek nélkül, szabadon.

Azt hittem, a mágneskártya használata problémát fog okozni, de pozitívan csalódtam, mikor másodpercek alatt már a hotelszobában álltam a csomagjaimmal. Miután körbenéztem, megállapítottam, hogy most valószínűleg jobb helyen vagyok elszállásolva, mint ahol valaha is lakni fogok. Egy kisebb vagyont érhetett csak ez az egy szoba. Kicipzároztam a bőröndömet, hogy lengébb ruhát keressek, mivel amiben Belgiumból eljöttem, az ide túl melegnek bizonyult. Ahogy a ruháim közé túrtam, a kezembe akadt a kis kabalám. Előhalásztam a megviselt, kék szemű plüsskutyát, és ledobtam az ágyra. Kis gondolkozás után elterültem mellette a puha pléden.

- Hát, ide is eljutottunk - pillantottam az állatra, aki üveges tekintettel bámulta a hotelszoba ajtaját. Felsóhajtottam, és magamhoz öleltem a szőrős kis testét, mit sem törődve azzal, hogy tavasszal múltam tizenkilenc. A kor csupán egy szám, nem igaz?