A Kegyetlen-The Cruel

18. fejezet

                               Lyner

– Na és...Találtál már valakit? – 2 hét telt el az ominózus nap óta, amikor meghoztam életem egyik legnagyobb döntését. Azóta nem igazán beszélgetten anyámmal se apámmal, most viszont felhívtak, tehát muszáj volt felvennem, nem bújkálhattam tovább.

– Ami azt illeti, igen – hallom, ahogy anyám levegő után kap, és szidom az eget, amiért nem láthatom az arcát. Tudom, hogy arra számított, hogy nem találok senkit, és hogy majd neki kell keresnie valakit.

– Valóban? Apád nincs itthon, de ha meghallja, biztos örülni fog – kényelmetlenül elkezdek fészkelődni a kanapén, és várom, hogy anyám mondjon még valamit. – Nem akarod bemutatni nekünk?

– Tessék? – nyilván tudtam, hogy egyszer találkozniuk kell, de nem számítottam rá, hogy ennyire hamar. És bevallom, szégyellem bemutatni Darren Frewennek a szüleimet. Biztos vagyok benne, hogy látott már rosszabbat is, de számomra ez akkor is kellemetlen.

– Hát örülnénk, ha találkozhatnánk szíved választottjával – grimaszolok, ugyanis Darrent mindennek lehet nevezni, csak a szívem választottjának nem, de nem teszem szóvá.

– Oké, majd meglátjuk mikor tudunk átmenni – azért így mondom, hogy hátha elfelejtik ezt az egészet, bár valahol mélyen tudom, hogy ez nem fog megtörténni. És félek csak úgy bekopogni a férfihez, és megkérni erre, amikor 2 hete nem beszéltünk. Kerülöm őt, mert nem tudom mit mondhatnék, ő pedig kerül engem, mert valószínűleg ő se tudja. Nagyon jó!

– Nagyszerű, drágám! Tudtam, hogy találsz valakit. Na és, hogy megy az egyetem?

°°°°

Izzad a tenyerem, ahogy Darren Frewen ajtaja előtt állok. Szánalmasnak érzem magam, mivel pár órával ezelőtt írtam neki egy üzenetet, de nem volt hajlandó válaszolni, ezért kénytelen voltam személyesen idejönni. Fogalmam sincs, hogy itthon van-e, de koppgásra emelem a kezem-mint az előző négy alkalommal-és ezúttal be is kopogok.

Sok idő telik el. Nem igazán számolom, de meglepődök, amikor hallom a kulcs elfordulását a zárba. Mikor kinyitja az ajtót, szinte rá se ismerek. Az ingje gyűrött és itt-ott lyukas, a haja a homlokába lóg, a verejték az egész testén csak úgy gyöngyözik, ő maga pedig úgy kapkodja a levegőt, mintha menekülne valami elől, csak meg-megállt egy kicsit pihenni.

– Veled mi történt? – nem ezt akartam kinyögni, de olyannyira megdöbbent a látványa, hogy nem jut az eszembe egy értelmes gondolat.

– Semmi – hátat fordít és visszasétál a lakásba, de nem hagyom szó nélkül, én is belépek a házba. Sötétség honol a házba annak ellenére is, hogy nappal van, ugyanis mindenhol elhúzta a sötétítő függönyt, és ha ez nem lenne elég, még a halvány tűz sem pislákol a kandallóban, ami egyébként szokott.

– Ez nem semmiség! Hiszen te...vérzel – ahogy észreveszem az alkarján tátongó nagyobb vágást, rögtön odasietek hozzá, és a kezembe fogom. – Ezzel kórházba kell menned! – kihúzza magát a szorításomból, és a nappaliba sétál, ahol felvesz az asztalról egy poharat, és  lehúzza a tartalmát.

– Hagyj már békén! Nincsen semmi bajom! – a nyelve néhol összeakad, és most veszem észre, hogy talán kicsit tényleg bódult állapotban van. Nem igazán áll stabilan a lábán, ezért a kanapé hátuljához támaszkodik, és mindenhova néz, csak rám nem. Közelebb sétálok hozzá, de nem akarom elsietni, ezért megállok előtte 2 méterrel.

– Nem vagy jól, Darren! Kérlek, engedd, hogy segítsek neked! – a szívem belesajdul a látványába. Soha nem akartam őt ilyen állapotban látni, és most, hogy itt van, egyszerűen nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Megtört, de nem akarja kimutatni. Nem tudja hogy kell kimutatni...

– Nem tudsz nekem segíteni... – lemondóan rázza a fejét, és végre a szemembe néz. Nem egészen látom jól, de azt hiszem, hogy csillog a szeme, és nedves az arca. Sírt volna? Ezt szégyelli annyira? Nem gondolkodom tovább, közelebb lépek, és a kezembe fogom borostás arcát. Meglepődik, mert a pohár majdnem kicsúszik a kezéből, én viszont csak rá figyelek.

– Lehet, hogy nem tudom megoldani helyetted a dolgot, de támogatni igenis tudlak, ha arra van szükséged. Lehet, hogy nem indult jól a kapcsolatunk, de előttem ne szégyenkezz – akaratlanul is megsimítom az arcát, mire ő lecsukja a szemét, és teljesen belesimul a tenyerembe. – Megengeded, hogy támogassalak, Darren?

– Részeg vagyok – tudom mire céloz. Lehet, hogy holnap megbánja, hogy itt lelkizünk, de akkor se hagyhatom itt, és talán nem is tudnám.

– Tudom – bólintok, és még közelebb lépek hozzá. Olyan jól esik a közelsége, hogy talán semmi nem esett még ilyen jól, és sehol nem éreztem még ezt a fajta biztonságot.

– Miért akarsz nekem segíteni?

– Támaszkodj rám, beviszlek a szobádba – gyáva dolog figyelmen kívül hagyni a kérdését? Igen. Zavar? Nagyon is. De úgy tűnik, hogy nem foglalkozik vele, mert a vállamra támaszkodik, és szépen lassan elkezdünk bicegni a szobája felé.

Beérve a sötét helyiségbe, szándékosan nem oltok villanyt, mert az is megfordul a fejembe, hogy talán zavarja. Inkább tapogatózok az egyik kezemmel, a másikkal pedig a férfi hatalmas testét ölelem.

– Oké, itt vagyunk. Ülj ide, oké? – az ágy elé állítom háttal, hogy huppanjon le rá, amit szó nélkül meg is tesz. Nem tudom, hogy lát-e engem, de letérdelek elé, és lassan elkezdem lehúzni róla a cipőjét.

– Miért jöttél ide? – váratlanul ér a kérdése, és egy pillanatra megáll a kezem a mozgásba. A hangja sokkal józanabbnak tűnik, de úgy gondolom, hogy nem ez a legjobb pillanat egy családi összejövetel megtárgyalására, úgyhogy csak ennyit mondok:

– Majd holnap megbeszéljük – nehezen szenvedtem le róla a cipőjét, de amikor végeztem, a nadrágjáért nyúltam. Tapogatóznom kellett, hogy megtaláljam az övét, de igyekeztem, hogy semmilyen kényes területhez ne érjek. Nos, sikertelenül. Mikor megörültem, hogy talán meg van az övcsat, akkor véletlenül végigsimítottam az ágyékát, mire ő teljes testében megfeszült.

– Mit...mit csinálsz? – nem jellemző rá a dadogás, de ahogy élesen beszívta a levegőt, elmosolyodtam.

– Ne haragudj. Az övedet keresem – hirtelen a kezemért nyúlt, és az övcsatthoz igazította gyorsan. Az arcom égett a szégyentől, szóval gyorsan kigomboltam a nadrágját is, és lehúztam róla.

– Ezt én is megtudnám csinálni – dünnyögte álmosan. Tudom, hogy megtudta volna csinálni, de jól esett gondoskodni erről a férfiről.

– Most az inged jön. Leveszed, vagy segítsek? – sóhajtva álltam fel, és vártam a válaszát.

– Majd én – pár pillanat múlva már el is sugant a lábam mellett valami, amit gyanítok, hogy az ingje lehetett. Megvártam amíg lefekszik, betakartam, és indulni akartam ki a szobából, mikor váratlanul megszólalt:

– Az apám... – nem igazán tudtam eldönteni, hogy ezt most álmában motyogta, vagy ébren volt, de nagyon úgy tűnt, hogy az első.

Az apja? Miért mondta ezt? Miről beszél?