A Kegyetlen-The Cruel

1. fejezet

Lyner

"Amit nem tudsz elmagyarázni, azt nem is érted igazán..."

Dehogyem! Ezek a hülye szerencsesütik! Pedig már vagy ezerszer megfogadtam, hogy többet nem veszek, mert mindig a szemétbe végzi, ráadásul még hülyeségeket is írnak rá. Sose szerettem a kínai kaját, mindig csak ezért a jelentéktelen üzenetért jövök, magam se tudom miért. Fújtatva megyek ki a kis étteremből a napsütötte útra, ahol rögtön megcsap a lágy, tavaszi szél. Szeretem a tavaszt, hiszen teljességgel gyönyörű, de valahogy a kedvemen ez egy cseppet sem segít. Folyamatosan Jake neve villog a fejembe, ahova még mindig nem fér bele hogyan tudott ilyen aljasan megvezetni. Megcsalt, szinte csak úgy kidobta a kukába a 3 évünket. Még gimibe jöttünk össze másodikba, és valahogy mindenki tökéletesnek látott minket, pedig folyamatosan csak veszekedtünk. Az elején megvolt a varázsa a dolognak, de az első kamatyolásunk után kiborult, mert elmondása szerint csak feküdtem mint egy farönk.

Az igazság az, hogy azért, mert semmit nem éreztem. A semmit pedig szószerint, és átvitt értelembe is értem. Nekem ő volt ugyan az első, és azon az iszonyatos fájdalmon kívül nem jött semmilyen érzés, az a bizonyos beteljesülés érzése. Ugyan ez volt a többinél is, vagy miközbe újjazott, vagy éppen nyalt. Semmi. A barátnőim azt mondták, hogy nem az én hibám, hiszen ismétlem: "sose a pasi hibája!" De hát akkor is!
Jakenek nem volt kis farka, ráadásul az újjai is fürgék voltak, és amúgy is, rengeteg csaja volt már előttem, és ha tényleg olyan rossz lenne az ágyba, ahogy én tapasztaltam, akkor valószínű annak már híre ment volna. De nem ment. Tehát mégiscsak velem van a baj.
Ugyan nem mondta ki, de biztosra veszem, hogy azért csalt meg, mert selejtes vagyok. Hiába próbáltam, de egy idő után már nem tudtam eljátszani az orgazmust, és inkább kiteregettem a szennyest. A gondolataimból a telefonom csörgése térít vissza a valóságba. Anastasia, legjobb barátnőm neve villog a képernyőn.

– Szia Ana! – igyekeztem vidáman beleszólni, de a hangom egy kissé megviseltnek, megjátszottnak tűnt. Pont ahogy érzem magam...

– Te jó ég, Lyn, mi a baj? – kérdezi nyájasan. – Csak nem a faszfej Jake? Csajszi, az a pasi egyetlen könnycseppet sem ér meg! Megcsalt téged!

– Tudom. – dünnyögöm, és a régi építésű albim előtt-ami már eléggé roskadozik- elkezdek félkézzel a táskámba kotorászni a kulcs után.

– Igazán meggyőző vagy. – mondja szarkasztikusan.

– Ugye? Gyere át! – mikor a lakásba lépnék be, észreveszek egy kis lapot az ajtó és az ajtófélfa közé csúsztatva.    –Picsába!

– Mi az?

– Kilakoltatási végzés. – a hangom olyan üres, hogy nehezen ismerek rá. Ez a nap ennél rosszabb nem is lehetne!

– Tessék?– kérdezi olyan hangosan, hogy el kell tartanom a fülemtől a telefont.

– Kilakoltattak, Ana. – és még az ember élete nem mehet tönkre pár óra alatt. Egy nagy fenét! Minden félretett pénzem az egyetemre van. Abból a pénzből nem vagyok hajlandó elvenni, viszont a kis kávézó pár házzal arréb nem oldja meg az anyagi problémámat, pedit meglehetősen ígéretes fizetést ígértek. De mindegy, az is jobb mint a semmi, nem?

– Ó te jó ég...költözz hozzám, drágám!

– Azt...nem... – keresem a szavakat – nem lehet...

– Már miért ne lehetne, Lyn? Ne próbálj meg mindent egyedül megoldani, hiszen én, és a nagymamádék is melletted állnak! Nem szégyen segítséget kérni! – ismétli a saját szavaimat, amit még tavaly mondtam, mikor rászokott a szerekre. Hálistennek már lejött róluk.

– Igen, tudom...de...biztos nem zavarnék? –pislogok, és igyekszem elűzni a könnyeket a szememből.

– Már miért zavarnál? Hiszen én ajánlottam fel, és amúgy is, nagy ez a ház, elférünk ketten is. – mondjuk ez igaz. Ananák a szülei befolyásos ügyvédek, ezért azt a bizonyos pénzcsapot elég gyakran megnyitják neki.

– Oké, akkor most...kipakolok. – a torkom elszorul, és úgy érzem mindjárt pánikrohamok lesz.

– Megyek! Segítek!

– Ne! – kiáltok fel egy picit hangosabban. –Ezt szeretném egyedül intézni, de köszönöm, Ana. – halkítom le a hangom.

– Biztos vagy benne? – kérdezi kételkedve.

– Teljesen.– igyekszek magabiztosan beszélni. Leginkább magamat akarom meggyőzni, nem pedig Anát.

– Bármi van hívj!

– Úgy lesz. – a telefont a zsebembe süllyesztem és remegő lábakkal belépek a picike, de otthonos házba, amibe az elmúlt három évemet töltöttem. Így kimondva nem olyan sok, de életem legtartalmasabb három éve volt ez. Sok mindent köszönhetek ennek a házikónak. Jogos lehet a kérdés, hogy miért nem megyek haza a szüleimhez, de ez a dolog elég bonyolult.

Jó módúak, és az egyetem előtt úgy is volt, hogy támogatnak, de aztán mégsem a jogászati ágazatra mentem, ezért a kis álmuk, miszerint jogász lesz az egyetlen gyerekük, meghiúsult. Helyette a divattervezői ágazat felé húzott a szívem, és én ezt egy cseppet sem bántam meg. A nagyszüleim támogattak, pont úgy, ahogy egész életembe tették. Rájuk mindig számíthattam. De hozzájuk a farmra se akarok menni, pedig a város szélén van, közel. Az igazság az, hogy legszívesebben bebújnék az ágyamba, és várnám, hogy mikor ébredek fel ebből a rémálomból.

Olyan kicsi a ház, hogy szinte csak három helyiségből áll. Egy konyhából, ami egybe van a nappalival, egy mozsdóból, amibe a zuhanyfülke is nehezen fér el, illetve egy szobából, ahol a fa ágyam áll, és körülötte szétszórva rengtegek könyv, füzet és vázlatrajz. A vázlataimat még senki sem látta, hiszen félek bárkinek is megmutatni. Amúgy is, kinek mutathatnám meg? Inkább elkezdem összeszedni őket, és a kukához megyek.

Ki akarom dobni őket, de valahogy nem megy. Három évnyi munkám, úgy érzem, ha ezeket kidobom, a lényem egy része velük tart. Fújtatva keresek valami mappát, amibe belerakhatom őket, és utána a ruháimat kezdem pakolni az ezer éves lila bőröndömbe.

A szívem szakad meg, ahogy realizálom, hogy valószínűleg utóljára vagyok ebbe a házba. Már nem akarok erős maradni, ezért kibuggyan egy könnycsepp. Aztán mégegy. És mégegy. Képtelen vagyok visszafogni magam. Leroskadok az ágyra és a kezembe temetem az arcomat. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy vége. Valószínű a szomszédok nyomhattak fel a néhai hangos zene miatt. Meg nyilván az is közrejátszik, hogy már nem tudtam befizetni a számlákat. De miért most? Miért ma? Már így is elég keserves napom volt, nem kellett volna még ez is.
A telefonomért nyúlok, és azokat az embereket hívom, akik biztosra tudják mit tegyek most.

A nagyszüleimet.