Táltosok és Színes Tincsek

12: Elszökött a macska

Bea

Kétségeim voltak Dionnal kapcsolatban. Tudtam, hogy muszáj együttműködnünk, de nem tűnt úgy, hogy komolyan veszi, túl gyorsan elhitte, amit mondtam. De lehet csak a tapasztalatai miatt hitt nekünk azonnal – gondoltam, miközben a törzshely felé vettem az irányt. De a bizalmamat még nem nyerte el. Úgy beszéltük Eniddel, hogy találkozunk odafele menet, és így is lett, már láttam őt az utca végén.

–Szia! – köszöntem, amint közelebb értem.

–Hali! – köszönt ő is, majd együtt folytattuk a már csak pár perces utunkat.

–Kíváncsi vagyok jól érezte-e magát éjszaka – mondta Enid.

–Majd megkérdezed – mondtam kissé flegmán.

–Nagyon remélem, meg azt is, hogy velünk is jól érezte magát – mosolygott.

–Biztos – vontam meg a vállam.

–Figyelj, van valami baj? – állt meg felém fordulva. Abban a pillanatban nem akartam elmondani neki mit gondolok, de nehéz volt magamban tartanom. Csak az kellett, hogy Diont kiképezzük, beszálljon a csapatba, és ennyi. Nem akartam drámát.

–Semmi, csak fáradt vagyok – mondtam végül.

–Oké... – mondta, majd tovább indultunk. Hamarosan oda is értünk, a kis épület még mindig állt. Bekopogtunk, majd pár másodperc múlva kulcs fordulását hallottuk bentről, az ajtó pedig már pillanatokon belül nyitva állt előttünk.

–Sziasztok! – köszönt Dion. – Gyertek!

Minden ugyanúgy állt, mint este, kivéve az ágynemű, ami most széttúrva állt a kanapén. Dion kicsit arrébb lökte takaróját, és ott foglalt helyet, mi pedig ismét babzsákokra huppantunk le.

–Milyen volt itt? – kérdezte Enid.

–Furcsa, de egész jó – válaszolt Dion. – Még egyszer köszönöm!

–És mai program? – nézett Enid most rám.

–Nem tudom – vallottam be. – Tegnap megnéztük, amit kellett, bár a gyakorlás nem ártana.

–Minek? Úgyis megy – jegyezte meg Dion.

–Sosem lehetünk biztosak a képességeinkben, és mindig megadhatjuk a lehetőségét a fejlődésnek – mondtam.

–Pont úgy beszélsz, mint a volt matektanárom – röhögött, miközben lábait kinyújtva feldobta a kanapé maradék részére. Kezdett felidegesíteni a kölök.

–Mi lenne, ha elmennénk sétálni? Kicsit megismerhetnéd a környéket! – szakította félbe társalgásunkat Enid. Mindketten beleegyeztünk.

A város nyugodt volt kivételesen, és a meleg is még pont az elviselhető kategóriába tartozott. A városközpont felé indultunk, ami innen nem volt messze. Szótlanul mentünk egymás mellett, amíg nem értünk be a központba.

–Arra van egy kávézó, arra pedig a pizzéria – mutogatott Enid mindenfelé, Dion pedig figyelte minden szavát.

–Arra pedig a cukrászda – folytatta Enid a körbevezetést, azonban helytelenül.

–A cukrászda arra van – mutattam egy másik irányba.

–Ó, tényleg, bocsi – mondta Enid.

–Vak vezet világtalant... – nevettem a szituációt.

–Nyugi már, mindenki hibázhat – kötött belém Dion.

–Tudom, mit akarsz ezzel? – kérdeztem tőle.