Táltosok és Színes Tincsek

5: Élelem és rettegés

Enid

Tudtam, hogy nem lesz jó napom.

Sokat gondolkodtam a történteken, próbáltam visszaemlékezni a képre, amit láttam. Fogalmam sem volt, hogy mi lehetett az, és ez nyugtalanított. Hogy legyek segítség, ha csak feleannyi, vagy akár még annál is kevesebb erővel rendelkezem? Ezek a gondolatok nem hagytak aludni aznap éjjel.

Pár óra alvással és egy erősebb kávéval a szervezetemben kezdtem a napot. Eldöntöttem, hogy visszamegyek a temetőbe. Úgy éreztem rá kell jönnöm mire vagyok képes, és mire nem, ezért magamhoz vettem a ki nem pakolt táskámat, és megindultam.

A temetőhöz érve megtorpantam. Eszembe jutottak a kiskori képek, ahogy a szüleim aggódva, félelemmel a szemükben néznek rám mikor elmesélem mennyi emberrel találkoztam a sírok mentén haladva. Én már tudtam mi ennek az oka, csak mások nem tudhattak erről semmit. Nehezen, de rávettem lábaimat a mozgásra, és beléptem a kapun, két nap alatt másodszor. Azonnal belémcsapott a lelkektől nyüzsgő sírok látványa. Beszélgettek, sírtak, nevettek, mintha csak átlagos élők lennének egy átlagos hétköznapon. Szememmel a földet pásztáztam, hogy ne vegyék észre, hogy látom őket, de próbálkozásom sikertelen volt.

-Ez az, aki tegnap is itt járt! Ő lát minket, nemigaz? - mondta egy vékonyabb gyerekhang. És innentől kezdve egyre nagyobb lett a zsivaj.

Azt szokták mondani, hogy egy temetőben síri csönd van, de én tudtam, hogy ez csak a felszín. Emlékszem azelőtt a bizonyos este előtt, az emberek elcsendesedve sétáltak, elnémulva álltak a sírok mellett, mint ahogy az minden november elején illik. Csak én hallottam azt a ricsajt, ami akkor ott zajlott. A lelkek beszélgettek, zajt csaptak, ünnepeltek, ünnepelték, hogy van még olyan, aki eljön hozzájuk életükön túl is. Ebben a hangzavarban mentem tovább a tegnapi helyünkre, de alig tudtam figyelmen kívül hagyni a zajt. Leültem, elővettem a tegnapi teás üveget, és elkezdtem azt, amit tegnap is. Koncentráltam, legalábbis próbáltam, mikor valaki megszólított.

-Ennek tegnap sem lett jó vége, szerintem hagyd - szólt az egyik lélek. Kizökkentett egy pillanatra, de megpróbáltam újból.

-Kérlek ne csináld! - mondta hangosabban, de szépen. Legbelül tudtam, hogy igaza van, és hagynom kéne, de mégsem hagytam magam meggyőzni.

-Ne csináld! Nem tud most segíteni senki, ha megint az lesz, mint tegnap. Ezzel csak magadnak ártasz. - Aggódónak hangzottak a lélek szavai. Idegességemben földhöz vágtam az addig ütögetett palackot.

-De mit tegyek? - tört ki belőlem a kérdés. Egy idős női lélek volt előttem.

-Azt én nem tudhatom - nevetett az idős hölgy kontyba kötött hajjal és praktikus, de szép ruhában. - Te mit tennél?

-Ki akarom deríteni... Áhh, mindegy, úgy sem érti! - mondtam zaklatottan.

-Látsz minket. Ennél lehet még furcsább, amit mondasz? - mosolygott a lélek. Nagy levegőt vettem, mielőtt megszólaltam volna.

-Rá akarok jönni milyen képességeim vannak még - mondtam.

-Akkor miért azzal foglalkozol, ami tudod, hogy nem megy? - kérdezte bölcsen, miközben leült mellém.

-De lehet, hogy mégis megy, csak tegnap elrontottam valamit - mondtam idegesen fejemet lehajtva, mire a néni csak mosolygott.

-Nem rontottál el semmit, mindent tökéletesen csináltál. Csak...

-Csak mi? - kérdeztem haragosan.

-Ha a zsákutcánál próbálsz továbbjutni, sokkal tovább tart majd az utad, mintha újra terveznéd az útvonalat - mondta mosolyogva, majd felkelt mellőlem.