Táltosok és Színes Tincsek

3: Lelkek és szürkeség

Enid

-Hova megyünk? - kérdeztem. A kávézóban megbeszéltek szerint találkoztunk, és Bea azt mondta, hogy az első helyszínre kísér. Őszintén, még ekkor sem tudtam igazán felfogni a dolgokat. Mármint teljes mértékben hittem Beának, de az agyam nem volt képes feldolgozni, úgy éreztem felrobbanok a sok új és már lassan másvilági információtól. Én csak követtem újonnan szerzett edzőmet.

-Majd meglátod! - válaszolt a mellettem sétáló lány. Szüleimnek meséltem, hogy Bea megkeresett, és hogy találkoztunk. Mindketten örültek, hogy máris tudok valakivel barátkozni, és én is osztoztam eme örömben. Reméltem, hogy nem csak annyiból fog állni ez az ismeretség, hogy edzünk és felkészülünk. Reménykedtem benne, hogy esetleg lehetünk barátok is, de legalább csak ne korlátozódjon le ennyire az egész.

-Min gondolkozol ennyire? - kérdezte Bea.

-Semmin - válaszoltam ránézve.

-Olyan nincs, hogy semmin sem gondolkodsz - mondta Bea komolyan. - Mármint most ezzel nem azt mondom, hogy el kell mondanod min gondolkodtál, csak úgy mondtam - komolytalanodott el végül, én meg nevetni kezdtem.

Előző napi találkozásunk óta azon gondolkodtam, hogy elmondjam-e a szüleimnek mibe is kevertek engem évszázadokkal ezelőtt. Végül nem szóltam semmit. Mit szóltak volna, ha azt mondtam volna nekik, hogy harcolnom kell egy ismeretlen nagy erejű sereggel szemben? Az meg, hogy nekem is van úgymond szupererőm már csak a pont az i-re. Nem szóltam nekik semmit. Féltem, hogy mi lesz, de úgy éreztem ezt kötelességem megtenni.

-Egyébként mi történne, ha nem győznénk le a természetfelettit? - tettem fel óvatosan a kérdést. Bea felém fordult, és komolyan a szemembe nézett. Sose rázott még ki a hideg attól, ahogy valaki rámnézett, de azon a nyári napon mégis így történt. Ha tekintettel ölni lehetne...

-Pontosan nem tudhatjuk, de az ország biztosan odaveszne - felelte a lány. Nyeltem egyet ijedtemben.

-Ezt hogy érted? - kérdeztem.

-A Természetfeletti az ország ellensége, el akartak pusztítani minket. Csak mi vagyunk képesek ezt megállítani - mondta, majd újra maga elé nézett. Mindketten elcsendesültünk egy időre ezután.

Meg kellett állapítanom, hogy a város egyszerre rengeteget és semmit sem változott. A házak és épületek ugyanott álltak, maximum egyet-kettőt felújítottak, a szökőkútból ugyanúgy csorgott a víz, mint régen, megmaradt a szokásos kisvárosnak, ahol a legizgalmasabb rendezvény a falunap, és ahol a nénik minden hétvégén meglátogatják a templomok valamelyikét. Viszont sok minden más, mint volt. A fagyizó, ahova néha jártunk - mert tovább tartott nyitva, mint a mindenki által legjobban szeretett cukrászda - bezárta kapuit. Új kávézók nyíltak a régiek helyett, és felújították a teret. Sok új fát ültettek, aminek nagyon örültem, viszont az egyik utcában, amerre sokszor jártunk minden fát kivágtak. Mintha nem is hét, hanem csak maximum két éve költöztünk volna el innen. Az embereken láttam a legnagyobb változást, rajtuk mutatkozott be legjobban az a hét év. Nem emlékszem már pontosan az emberekre, néhányuk maradt csak meg a fejemben, de mégis azt gondolom, hogy mindenki megváltozott, de hát ez az élet rendje.

-Mindjárt ott vagyunk - szólt Bea.

-Elárulod végre hova viszel? - kérdeztem újból.

-Mindjárt meglátod úgyis. Ott befordulunk és ott is vagyunk - mutatott a következő kanyarra.

Bea megkért, hogy hozzak magammal néhány dolgot. Ezek között volt a kristályom és valami, ami egy dobként szolgálhat. Nem egészen értettem mire kellhetnek ezek, de bepakoltam mindent, ahogy kérte. Odaértünk a kanyarhoz, és amint befordultunk rájöttem hol vagyunk.