Táltosok és Színes Tincsek

14: Mikor színes szemek ütköznek

Bea

Haza kellett szaladnom valamiért, de máris görcsbe rándult a gyomrom. Nem akartam anyámmal találkozni, nem akartam megint ezt az egészet, de fontos volt. Jó volt Eniddel és a családjával lenni, nagyon kedvesek voltak. A szülei nagyon boldognak látszottak, hogy újra láthatnak ennyi év után. Jó volt, de legbelül mégis keserédes. Én miért nem érdemlem meg ezt?

A ház előtt voltam, felmentem, kinyitottam a lakás ajtaját, és szerencsémre nem találtam bent senkit. Anyám dolgozott. Gyorsan magamhoz vettem a legnagyobb táskámat, egy olyat, amibe pont belefér az, amit vinnem kell. Még magamhoz kaptam néhány cuccot, aztán mentem is. Bezártam az ajtót, és vissza se néztem.

A törzshelyhez mentem, és láttam, ahogy a többiek már rám vártak az épület előtt. El sem tudtam volna rejteni a mosolyomat, nagyon izgatott voltam, hogy mit szólnak hozzá.

–Mi van benne? – érdeklődött Enid a táskámra célozva.

–Menjünk be, és megmutatom.

Bent leraktam a hatalmas táskát, kicipzároztam, és óvatosan előhúztam belőle a legnagyobb kincsemet.

–Ez... Ez egy kard! – ámult el Dion.

–Azta! – csodálkozott Enid is. – Megfoghatom?

–Még nem! – válaszoltam nevetve. Gyönyörű, egyenes pengéjű fegyver volt, teljesen fémből, látszott, hogy tényleg az én erőmre szabták, hiszen semmi sem tudott rajta meggyulladni. A keresztvason aprólékos minta kapott helyet, ami úgy tűnt mint, a markolatgombon pedig egy furcsa minta állt; mintha egyben ábrázolták volna a napot, a holdat, és egy csillagot. Ritkán vettem elő, tekintve hogy anyám a létezéséről sem tudott.

–Honnan van? – kérdezte Dion.

–Nagymamámtól kaptam – mosolyogtam. – És ma használni is fogjuk. Megtanítunk vívni!

El is indultunk a szokásos gyakorló helyünkre. Mikor odaértünk, irányításom alatt bemelegítettünk, majd az újdonsült diákomhoz fordultam.

–Szóval Dion – kezdtem. – Itt ez az ág, ez lesz most a kardod – nyújtottam felé.

–Mert félsz rám bízni rendes kardot? – röhögött.

–Ha úgy nézzük igen, én sem ilyennel kezdtem – magyaráztam.

–Nekem mindegy – vonta meg vállát.

–Szóval... Mutatok valamit, és próbáld meg leutánozni, oké? – kérdeztem. Újbóli vállrántást kaptam. Vívóállással kezdtem, amit megpróbált leutánozni, de azonnal láttam, hogy Enidére egy szót sem kellett volna szólnom ehhez képest.

–Figyelj, az egyik láb nézzen oldalra, így – mutattam.

–Nem mindegy? – nézett rám.

–Nem – adtam rövid választ.

Tovább próbáltam mondani neki mit hogy csináljon, de nem akart hallgatni rám semmiben, és mindent megkérdőjelezett. Kezdett megint az idegeimre menni.

–Hallgass már egyszer rám! – tört ki belőlem az egyiknél.

–De minek kell ez egyáltalán? – kérdezett újból.

–Hogy ne halj meg, mikor harcolunk! – kiabáltam. Mindketten csak némán néztek rám.

–Nem tudok meghalni úgysem – mondta lazán.

–Egy csatatéren nem karcolásokat kell meggyógyítani, hanem akár nyílt sebeket – néztem mélyen a szemébe.

–Akkor meghalok. Mi lenne? Örülnél? – röhögte el magát a végén. Egy pár kínos másodperc után újból megszólalt.