Táltosok és Színes Tincsek

7: Siralmas dallamok

Enid

Szúrás, egyenesen, fejre... most hasra! Kéz, tartás, gyerünk meglesz!

Egy órája gyakoroltam ekkor már, de a fáradtság miatt elég nehéz volt mindenre rendesen odafigyelnem. Fél kilenc volt ekkor, korán keltem, hogy legyen időm edzésre is. Beával jöttem volna, neki azonban valami közbejött, én viszont nem akartam kihagyni. Azelőtti nap azt mondta gyorsan fejlődök, és még ha ezt magamon nem is vettem észre, nagy löketet adott, hogy folytassam. Kezdtem megszeretni is, pedig nem is igazán tetszett először, kedvem sem volt hozzá. Ez a pár nap legalább fél hónapnak érződött számomra, Beát is még jobban megkedveltem ez idő alatt. Örültem, hogy végre valakivel ennyire jóba vagyok, még ha azt nem is tudhattam ő mit érez ezzel kapcsolatban. Inkább gondolni sem akartam rá, bár az éjszakai észrevétlenül jövő depizéskor elég nehéz elkerülnöm ezt a gondolatmenetet. Mindig eszembe jutott, hogy mi van, ha csak én látok bele ilyen sokat, és számára ez csak úgymond munkakapcsolat. Féltem, hogy beleélem magam egy hazugságba.

Még egy órát gyakoroltam, mire úgy éreztem majdnem teljesen kifáradtam. Elindultam a Bea által mutatott kávézó felé, hogy egy kis energiát merítsek a barna italból. Kedvesek voltak az ott dolgozók, és aki a kávémat készítette, macska mintát csinált a latte-mra. Később jöttem csak rá, hogy az egyik kedvenc, macskás pólóm volt rajtam. Mikor kiléptem a kávézóból, telefonom csörögni kezdett a zsebemben: anyukám hívott.

-Szia! - vettem fel a telefont.

-Szia! Merre jársz? - kérdezte. - Elmennék érted kocsival, és akkor mehetünk.

-Most jöttem ki a kávézóból. Tudod merre van?

-Persze, pillanat és ott vagyok! - mondta.

Tényleg egy pillanatnak hatott csak a várakozás. Bepattantam az anyósülésre, majd tovább indultunk.

-Hogy vagy? - kérdezte anyukám.

-Fáradtan - vallottam be. - Lefárasztott az edzés.

-Tök jó, hogy együtt sportoltok! És örülök, hogy újra összebarátkoztatok! - mosolygott anya, miközben én belekortyoltam a kávémba.

-Igen - mosolyodtam el én is.

-Ugye nem felejtetted, hogy ma megyünk apáddal? - érdeklődött.

-Nem, nyugi! - válaszoltam kávémat kevergetve.

-Olyan rosszul érzem magam, hogy egyedül hagyunk... - vallotta be.

-Anya, 16 vagyok - néztem rá komolyan, majd elnevettük magunkat.

-Oké, de ugye tényleg nem baj? - kérdezte.

-Nyugi, dehogy! - mosolyogtam. Szüleim egy-két havonta egyszer elmennek valami közös programra, randiznak hogy úgy mondjam, és eddig mindig bébiszittert hívtak mellém, viszont most megkértem őket, hadd maradjak egyedül. Mondanom sem kell, nagyon aggódtak, főleg anyukám, de én tudtam, hogy jól megleszek. Ezen a napon egy koncertet néztek ki maguknak, és mivel a költözés és egyéb magánéleti dolgok miatt nem volt lehetőségük erre egy ideje, egy éjszakára egy hotelben szálltak meg utána. Közben oda is értünk: a temető, ismét. Szüleim nem tudták, hogy már jártam itt, mióta visszajöttünk, és nem is mondtam nekik erről semmit. Elindultunk befelé, és folyamatosan éreztem magamon anyum aggódó pillantását. Ő sem felejtette el mi történt évekkel ezelőtt. Ennyire még sosem próbálkoztam kizárni a körülöttem mászkáló lelkeket.

-Két sírhoz megyünk csak, utána mehetünk - mondta, majd elindultunk a sűrűjébe, a lelkek közé. Nehéz volt kizárni őket. Az első sírhoz érve elkezdtük picit letakarítani a sírt. Sose kérdeztem meg ki nyugszik ott, pedig ismeretlen volt a név. Most viszont anya beszélni kezdett róla.