Az aranyvérű

Büntetés

A “varázslat” ezúttal nem működött, Alastar minden igyekezete ellenére semmi nem történt, nem lettek új képességei. Lassan kifut az időből, úgy tervezte, hogy ekkorra már mindent véghezvisz, de a terv változott. Miközben idegesen járkált fel-alá, eszébe jutott még valami, amit eddig nem próbált. Kicsörtetett a folyosóra és Jamie szobája felé vette az irányt. Minden figyelmeztetés nélkül rontott be az ajtón. Jamie a hangra megriadt és az ágytámlához kúszott, hátát szorosan neki támasztva.
‐ Valamit elhallgatsz előlem, igaz?!
‐ Nem tudom miről beszélsz.
‐ Már rég működnie kellene, hetek óta itt vagy, de semmit nem érzek.
‐ Lehet, hogy nem vagy elég jó ahhoz, hogy működjön. Túl gyenge vagy hozzá.
Alastar-nál most telt be a pohár, nem fogja hagyni, hogy egy ilyen semmirekellő halandó így beszéljen vele. Az ágy széléhez lépve megragadta a fiú bokáját, rántott rajta egyet, majd egy nagy lendülettel a levegőbe dobta a fiú pedig a szemben lévő falnak csapódott. Nagy nyekkenéssel ért földet. A házban csend volt, csak Jamie ordítását lehetett hallani, majd a zokogást. Jamie a falnak támasztotta hátát, karját pedig az ölében tartva, óvatosan átfogta. A fájdalom nem szűnt meg és minden igyekezete ellenére nem tudta visszatartani a könnyeit. Miután elindultak, már képtelen volt abbahagyni a sírást.
‐ Így vagy úgy, de mindig megkapom amit akarok. Ha valami nem működik, kipróbálunk valami újat. Hidd el, egykönnyen nem fogyok ki az ötletekből. És nagyon tudok ösztökélni másokat.
Lassan Jamie felé közelített. A fiú reszketett a fájdalomtól, de Alastar közelsége még nagyobb rémülettel töltötte el.
‐ Mit akarsz tenni?
De a vámpír nem felelt, csak megállt Jamie előtt, majd egyetlen mozdulattal talpra állította. A fiú felnyögött a karjába nyilalló fájdalomtól, de a vámpír nem foglalkozott vele. A hajánál fogva oldalra döntötte Jamie fejét és pár pillanat múlva már a nyakába mélyesztette fogait. Jamie-nek ideje sem volt felfogni a történteket, mire eljutott a tudatáig mi történt, a teste elernyedt. Érezte a nyakában a lüktetést, de a tudata túl ködös volt. A karjából kiinduló fájdalom és a vérveszteség teljesen legyengítette. Percek múlva már alig bírt ébren maradni, a szemhéja le-lecsukódott, aztán csukva maradt. Elnyelte a sötétség, ahol nem volt fájdalom, nem volt Alastar.

Valahol álom és ébrenlét között lehetett, amikor az ajtó túloldaláról mozgolódást és hangokat hallott. Próbálta kinyitni a szemét, ami elsőre nem is volt olyan egyszerű. Végül sikerült, de ekkor az őr már az ágy lábánál állt, kezében egy tálcával. Semmi kedve nem volt felkelni, legfőképp nem amiatt, hogy egyen. Mintha nem is érezte volna már az éhséget. Újra a fejére húzta a takarót és próbált nem a testében lüktető fájdalomra koncentrálni. Az őr hangos csattanással tette le a tálcát az ágy mellett lévő asztalra.
‐ Kelj ki az ágyból és egyél!
De Jamie nem felelt, nem akart mást, csak hogy békén hagyják. Az őr elvesztette türelmét, lerántotta a fiúról a takarót, majd megragadta Jamie karját és leráncigálta az ágyról, az asztal mellé.
‐ Jobban teszed ha most azonnal elkezdesz enni!
De Jamie-t nem érdekelték a fenyegető szavak, mit tehetnek vele, megverik?! Csak ült a padlón és a semmibe bámult. Elképzelte, ahogy a nap sugarai átszöknek az ablak üvegén és felmelegítik a bőrét. Ahogy az erkélyre kilépve csukott szemmel élvezheti a szelet, ahogy a virágok és fák illatát légzi mélyen a tüdejébe. De ez csak egy emlékkép volt. Lehet hogy soha többé nem látja már a külvilágot, a napot, a holdat, a csillagokat és Alexander-t, az ő hercegét. Az őr még párszor megtaszigálta, de végül feladta. Kicsörtetett az ajtón és hangos robajjal csapta be maga mögött. A fiú ugyanabban a pozícióban maradt, nem mozdult.

Egyetlen dolog zökkentette ki az állapotából, Alastar hangja.
‐ Az őrök azt mondják nem eszel. Az emberi test nem bírja túl sokáig élelem nélkül. Tudtad, hogy mi, ősi vámpírok akár évekig is életben maradunk emberi vér nélkül?  Legyengülünk valamennyire, de nem halunk meg. Úgyhogy a véretek inkább csemege, mintsem létszükséglet.
‐ Akkor ölj meg, ha úgysem vagyok hasznodra.
‐ Talán az is eljön egyszer, ha nem teszed, amit mondok. De előtte még vannak mások is, akiket bánthatok, ha nem engedelmeskedsz.
Jamie elméje kiélesedett. Az, hogy vele mi történik, már rég nem érdekli, de az, hogy másnak is baja essen, azt nem engedheti meg.
‐ Honnan tudjam, hogy Julien még él-e egyáltalán, vagy Connor?
‐ Bizonyítékot akarsz?

Az őrök le kísérték Jamie-t az alagsorba. A kőfalak csak úgy ontották magukból a hideget, a talpát égette a kő, ahogy az őrök után kullogott, még a lehelete is látszott. Rövidesen megérkeztek egy árkádokkal szegélyezett terembe, amiben semmi más nem volt, csak egy óriási vörös szőnyeg, aminek a közepén ott állt Alastar, mellette pedig Connor. A történtek ellenére örült a fiúnak, hogy él és jól van.
‐ Most, hogy így összegyűltünk, megbeszélhetnénk a jutalmad.
‐ Az enyémet? ‐ Connor Alastar-ra kapta a tekintetét, nem hitt a fülének.
‐ Megegyeztünk, nem?
Alastar intett az őröknek, akik közrefogták Connor-t. A fiú nem értette az egészet, bár fogalma sem volt, hogy működik a dolog.
‐ És mi fog most történni? Fájni fog?
‐ Az elején talán. De ne aggódj, egy idő után semmit nem fogsz érezni.
Az őrök közrefogták Connor-t, lefogták és egyszerre kezdtek el táplálkozni, az egyik a karjából, a másik a nyakából. Miután végeztek vele, tovább adták.
‐ Neee! Hagyjátok békén! Szólj nekik, hogy engedjék el!
De Alastar csak Jamie-re mosolygott, szórakoztatta az előtte játszódó esemény. Nem gondolta volna, hogy azok után, Connor elárulta, még mindig törődik a sorsával. Érdekesek az emberi lények, ennyi év után is meg tudják lepni.

Mire a harmadik vámpír is végzett a táplálkozással, Connor már nem küzdött, mozdulatlanul feküdt a földön. Ekkor Alastar elengedte. Jamie azonnal Connorhoz mászott, de már késő volt. A mellkasa nem mozgott, a bőre elvesztette életteli színét.
‐ Connor, kérlek, ébredj fel. Nem hagyhatsz egyedül. - de a fiú már nem hallotta Jamie könyörgését.
‐ Gondoskodjatok a testről, Jamie-t pedig vigyétek fel.
A katonák fel akarták emelni a földről Connor testét, de Jamie nem hagyta.
‐ Ne nyúljatok hozzá, hagyjátok békén!
De nem volt ellenfél. Mire visszavitték a lakosztályába, már nem érdekelte semmi. Csak ült a földön és bámult maga elé. A könnyek hang nélkül folytak arcán. Teljesen letaglózta, ahogy látta a fényt kihunyni Connor szeméből. Elfáradt, nem maradt semmi ereje küzdeni. Már nem érdekelte, hogy ki jut-e valaha. Eddig Alexander emléke tartotta benne a lelket, de talán könnyebb lesz neki is tovább lépni, ha már nem lesz kiért aggódni. Egy mozdulattal véget vethet az egész felfordulásnak, a szenvedésének, a boldogtalanságának.