From the Grey - Bad Omens fanfiction (NoahxNick)

From the Grey - 13.

Sziasztok! Végre meghoztam :) Jó olvasást kívánok a részhez!

13.

A reptéren hatalmas tömeg fogadott pár nappal karácsony előtt. Taxiba ültem, de amikor pakoltuk be a cuccaimat a csomagtartóba, kicsit elbizonytalanodtam. Egy nagy és egy kis bőrönd, meg egy hátizsák. Hetekre készültem, de mi van, ha valami félrecsúszik, és kellemetlenné válik a légkör közöttünk? Vajon mit fog szólni Noah, ha meglát a csomagokkal? Ő nagyjából fele ennyi cuccal költözött hozzám tizenkét éve. Próbáltam ezeket a gondolatokat háttérbe szorítani, és helyette bármi mással foglalkozni. Amikor elfoglaltam a helyem a kocsiban hátul, kivettem a telefonom és írtam Jollynak egy üzenetet:

Már LA-ben vagyok a reptéren. Ugye, nem mondtál neki semmit?

Nem mondtam. Megbeszéltük, hogy ez egy meglepi ;) - válaszolta szinte azonnal. - Hívj, ha itt vagy, és beengedlek.

Izgatott voltam, miközben átszeltük a fél várost. Nem tudom, hogy jó ötlet volt-e bejelentés nélkül idejönnöm, de már felesleges lett volna ezen agyalni. Kiszálltam a kétszintes, fehér ház előtt, és a légkondicionált taxi után szinte arcul csapott Los Angeles decemberi, meleg időjárása. Gyorsan felfogtam a hajam egy hanyag kontyba, és kicipzároztam a dzsekim. A sofőr kipakolta a csomagjaimat a járdára, és miután adtam neki borravalót, szép napot kívánt, aztán elhajtott. Megcsörgettem Jollyt, és két perc után már rohant is le a kőlépcsőn, hogy beengedjen. Ő jobban fel volt készülve a melegre, felül csak egy pólót viselt egy vékonyabb melegítőnadrággal.

- Helló, Nick – vigyorodott el, és amint beléptem a kapun, egy gyors ölelésbe vont. - Régen találkoztunk.

- Szinte már hiányoztam, nem igaz? - kérdeztem nevetve.

- Szinte már igen – felelte egy kis huncutsággal a barna szemeiben. - De akinek még jobban hiányoztál, az odabent van.

Jolly kikapta a kezemből a legnagyobb bőröndöt, és felvitte a lépcsőn, amíg én a hátizsákkal és a kisebb táskával bajlódtam. Mindent lepakoltunk a nappaliba, aztán Jolly a fejével egy távolabbi szoba ajtaja felé intett.

- Noah a stúdióban van. Jesse elment a barátnőjével valahová vásárolni, Orie meg alszik valószínűleg. Egész éjjel dolgozott – vázolta fel a helyzetet, és ez megmagyarázta, miért nem találkoztam a többiekkel.

- Köszönöm a segítséget – mondtam neki hálásan.

- Nincs mit, tudod, hogy imádlak – vigyorodott el, aztán hátat fordított, és elindult a hálószobákhoz vezető lépcső felé. - Elmegyek futni egy kicsit, de vacsira visszajövök. Addig rendezkedj be itt, nálunk.

Bólintottam, aztán megvártam, amíg eltűnt a lépcsőn. Utána vettem egy mély lélegzetet, és a stúdió ajtaja felé indultam. Nem is tudom, mitől tartottam. Talán attól, hogy vendége van, mint a szállodában? Vagy attól, hogy nem fog nekem örülni? Az elsőről Jolly biztosan szólt volna, a másodikról pedig... Noah az elmúlt hetekben próbálta keresni a társaságom, és én egy kicsit mindig elutasító voltam vele. Nem túlságosan, de biztosan érezte, hogy nem tudok mit kezdeni a közeledési próbálkozásaival. Visszacsúsztunk arra a szintre, mint mikor még Karinnal voltak együtt, és mi eltávolodtunk egymástól. Reméltem, hogy még rendbe tudom hozni a dolgokat, mert abszolút nem akartam őt ellökni magamtól. Kopogtam az ajtón, és amikor semmi sem történt, óvatosan benyitottam. Harper, Orie kutyája a kanapén feküdt, de amikor meglátott, izgatottan felkapta a fejét, és lemászott a földre, hogy farokcsóválva jöjjön hozzám. A két kezembe fogtam az okos buksiját, és alaposan megsimogattam. Aztán meghallottam Noah hangját. A számítógépnél ült, halkan dúdolgatott egy dallamot, a fején fejhallgatóval. El volt veszve a kis világában, észre sem vette, hogy ott vagyok. A haja már elég hosszú volt ahhoz, hogy a feje tetején egy kis kontyba összefogja, és az ablakon betűző késő délutáni napfény vörösesre festette a tincseit. Kényelmes ruhákat viselt, az egyik hosszú lábát felhúzta a székre, előre dőlt, és a térdén pihentette az állát, miközben tovább dúdolgatott olyan magasan, hogy kicsit elcsúszott a hangja. Elnevettem magam, és hallottam, hogy ő is magában kuncog. Már nem is értettem, mitől tartottam. Pontosan az a Noah volt, akit úgy ismertem, mint a tenyerem. A háta mögé léptem, és óvatosan megöleltem őt, már amennyire sikerült a szék háttámlája miatt. Noah lefagyott egy pillanatra, aztán levette a fejhallgatóját, és oldalra fordította a fejét. A fényben láttam a szeplőit, a pici anyajegyet a szeme alatt, ahogy lassan elmosolyodott, és éreztem, hogy a szívem feltöltődik szeretettel.