A nyár első napja

Itt van a szép karácsony

Karácsonyi családi összejövetel... Lenóra nem igazán kedveli az ilyesmit, de azt hiszem a kedvemért próbál jó képet vágni hozzá. Persze meg is értem, a szüleim és a nővéreim nem igazán fogadták be a családba, lassan négy éve járunk és még mindig úgy kezelik mint egy nem kívánt vendéget, ez pedig nyilván szörnyen bántja őt. Láttam rajta, hogy kicsit feszeng és mindent megtesz a jó benyomásért. Visszafogottabban öltözött fel mint általában, bokáig érő méregzöld szoknya volt rajta és sötétbarna kötött pulóver, haját ráfésülte temérdek fülbevalójára. Egyenes háttal ült és visszafogottan eszegette a karácsonyi menüt, miközben üveges tekintettel bámult maga elé. A beszélgetésbe nem igen szólt bele, gondolom kerülni akarta a konfliktust; a családom elég durva tud lenni, ő pedig elég érzékeny lány. A társalgásból való kimaradást viszont nem lehet örökké fenntartani, előbb utóbb minket is be fognak vonni. Mindkét nővérem párja az ilyen szülők álma típus, az egyik orvosnak, a másikuk mérnöknek tanul, mindketten imádják az egyetemet.

– És Lenóra, te mit tervezel? – fordult felé apám – Biztosan tudod már, hogy Edvin jogra készül.

– Igen... - biccentett tétován a barátnőm. Eszem ágában sincs jogra menni. – Téged is valami hasonló érdekel? – faggatta az idősebbik nővérem.

– Nem – vonta meg a vállát. – Én magyar szakot jelöltem meg elsőnek.

– És mit fogsz azzal csinálni?

– Írni.

– És ha csak írogatni fogsz, ahhoz minek egyetem? – kérdezte a fiatalabb nővérem, Dia.

– Mert érdekel. Kreatív írás minort szeretnék felvenné – mondta kissé feszülten.

– Hát nem tudom – nézett Dia a barátjára, Ákosra – A tanári miatt van néhány pedagógia órám a BTK-n és ott mindenki annyira furcsa, csak egy halom túlérzékeny önjelölt művész, akik mást sem tudnak csak depizni, ugye? – Ákos csak bólogatott.

– A BTK-n mindenki annyira hülye – sipákolt tovább Dia.

– Fura hogy akkor te nem oda jársz – mosolygott rá erőltetett Lenóra. Az étkezőben megfagyott a levegő. Istenem. Annyira meggondolatlan, miért kell ez a családi asztalnál? Értem, hogy dühíti, de miért nem képes magában tartani.

– Soha semmiben nem vagy képes mellém állni! – dühöngött Lenóra.

– Engedd el – csitítottam. – Hülyék ha nem értékelnek.

– Igen, persze, én engedjem el – forgatta a szemét. – Azt persze nem menne, hogy egyszer kiállj értem. El kéne várnod, hogy a családod tiszteljen! Hogy hagyhatod, hogy így beszéljenek velem?

– Nyugodj meg kérlek! – csattantam fel.

– Te ne kiabáljál vele! Én nyugodjak meg!? Soha többet nem fogok eljönni, a hülye családi szarjaitokra!

– Lenóra, azt nem teheted velem. Az számomra rettentően megalázó volna.

– Ja persze, mert neked csak az számít, hogy mások mit gondolnak rólad! Képtelen lennél szembeszállni a szüleiddel. Csak ha neked fontosabbak mint én akkor inkább hagyjuk a francba ezt az egészet, mert ennek így semmi értelme!

– Tudod, hogy nekem te vagy a legfontosabb!

– Nem, nem tudom! Nem látszik! Elegem van ebből Edvin!

Teljesen kétségbe voltam esve, nem hagyhat el. De én őt is szeretem és a szüleimet is, akármilyen tapintatlanok tudnak lenni.

– Ha legközelebb ilyen van, beszélek velük – néztem rá végül.

– Komolyan? – pislogott rám könnyes szemmel a szemüvege mögül.

– Igen – simogattam meg a bolyhos kis haját.

– Köszönöm – bújt a mellkasomhoz, mintha már semmi gond nem is lenne.

Rémisztő milyen gyorsan változik a hangulata, alig tudom követni.

– Ne haragudj, hogy kiabáltam – nézett fel az ölemből. – Csak annyira bánt, hogy ennyi év után sem fogadnak el a szüleid. Ennyire rossz neked velem?

– Dehogy is, Kicsim – nyugtattam meg gyorsan. – Nagyon boldoggá teszel és nagyon szeretlek.

– De nem akarlak elveszíteni. Nem akarom, hogy a szüleid lebeszéljenek téged rólam, csak mert semmirekellő vagyok.

– Jajj kis dilibogyóm, nem vagy semmirekellő. És nem érdekel ki mit mond.

– Tuti?

– Tuti

– Tudod, hogy nem akarok jogra menni, ugye? – szólaltam meg újra.

– Tényleg?

– Tényleg.

– És akkor hova akarsz?

– Nem tudom – vontam vállat. – Talán sehova.

– Te is semmirekellő leszel! – kiáltott fel nevetve és megbökte az oldalamat. Tudtam, hogy csak viccel és nem tart semmirekellőnek, de azért fenyegetően feltérdeltem, hogy elkapjam és megcsikizzem. Lenóra sikítva és kacagva tiltakozott, próbált ellökni magától, de hiába. Nevetett és puszikkal próbálta elvonni a figyelmemet a küldetésemről, végül pedig rámarkolt a farkamra.

– Mit szólnál ehhez csiki helyett? – nézett rém huncut mosollyal, mire én megcsókoltam és a szájába nyögtem.