A nyár első napja

Az élet a legjobb méreg

Családi vacsora... a legszörnyűbb dolog a világon. A szüleim, a tesóim és Edvin ült az asztalnál, nekem nem volt olyan sok meghívottam, nem rajongok a nagy felhajtásért. Ez is sok az én ízlésemnek, igazából csak azt vártam, hogy vége legyen a kellemetlen feszengésnek, és mehessek az afterre. Meghallgattam anyámtól, hogy a fűzős ruha mennyire kövérített és hogy igazán kezdhetnék valamit végre a hajammal, mert szörnyen igénytelen a loboncom, apámtól, pedig azt, hogy többet kellene sportolnom. Kínosan feszengve hallgattam a sok kioktatást és csak csöndben bólogattam, várva, hogy vége egyen.

Szerencsére Rudi időben érkezett, pontban kilenckor hívott, hogy itt áll a ház előtt. A lehető leggyorsabban köszöntem el a többiektől, Edviin lelkére kötöttem, hogyha jót akar magának, csak játsszon a szobámban valamit a gépemen és ki se jöjjön. Adtam egy puszit az arcára és már itt sem voltam.

– Csá – huppantam le az anyósülésre.

– Még felszedjük Bazsit, aztán húzunk a klubba.

– Lali

– Le kell feküdnie – forgatta a szemét Rudi – azt mondta, ha felborul a bioritmusa nem fog tud teljesíteni a versenyeken.

Írtam Bazsinak hogy mindjárt érkezünk, így ő már a ház előtt várt minket.

– BeReal van! – hajolt előre kettőnk közé és nyomott egy szelfit.

– Minek csinálod ezt? – néztem rá mogorván. – Teljesen felesleges és amúgy is, kit érdekel?

– Ja, és mi van ha éppen szarsz? – kontrázott rá Rudi.

– Hát az akkor nagyon real – röhögtem. – Húgom is egyfolytában ezt a vackot nyomja, nekem ugyan ne egy app mondja meg, hogy mikor van kedvem telefonozni.

– Boomerek – forgatta a szemét Bazsi. – Így láthatod mi van a barátaiddal akkor is amikor nem tudtok talizni.

– Ahhoz először barátok kellenének – gúnyolódott tovább.

– Na, most nem kell gecinek lenni!

– Tudod, hogy nem úgy értjük – csitítottam.

– De, én úgy értem – szólt ki Rudi a kormány mögül.

– Bunkó – duzzogott Bazsi.

– Hagyd, csak a szoki – vontam vállat.

– Hát ez rettenetes – torpantam meg az ajtóban. Az egész szórakozóhelyen sötét volt és izzadság szag, mindenhol füst és félhomály, gondolom valaki azt gondolta, ettől majd jó lesz a hangulat vagy nem tudom. Fogalmam sem volt, hogy milyen zene szólhatott, de minden bizonnyal valami szörnyű remix lehetett, az egész évfolyam a táncparketten tolongott és ugrabugrált.

– Ez kívül esik a komfortzónámon – értett egyet Rudi.

– Csak ma legyetek egy kicsit lazábbak, nem olyan rossz ez a hely – nézett ránk Bazsi lesújtóan.

– De – vágtuk rá egyszerre.

– Én lépek, nem gond? – nézett ránk Bazsi.

– Dehogy – rázta a fejét a másik srác. – Menj nyugodtan és csinálj... – itt elbizonytalanodott – csinálj olyan dolgokat amiket egy ilyen helyen szoktak. De tényleg mit kell itt csinálni? – nézett körbe tanácstalanul, de Bazsi addigra beleveszett a tömegbe.

– Nem tudom... Akarsz szélen állni és ítélkezni?

– Igen, azt hiszem az menni fog.

Rudival elindultunk valami viszonylag nyugis helyet keresni, de már lépni is kihívás volt. Minden méteren a lábunkra taposott valaki, meglökött véletlenül, vagy a bordánkba könyökölt, engem még egy pohár sörrel is majdnem leborítottak. Nagy nehezen kivánszorogtunk a fal mellé, ahol valamivel kevesebben voltak.