A nyár első napja

BAZ+

Lyukasóra volt. Jó, nem is... Igazából oroszom lett volna, de se kedvem, se energiám nem volt bemenni rá, így csak a földszinti folyosón ültem és jobb híján melankolikusan néztem ki a fejemből és azzal voltam elfoglalva, hogy mindent és mindenkit kibaszottul utáljak.

Nem tudom, hogy a szünet e a rosszabb, vagy amikor van suli. Egy rémálom volt a karácsony, családi melodráma és kibaszott zokogás volt az egész. Edvin családja szerintem kábé direkt szabotálja a kapcsolatunkat. Amikor én voltam náluk minden arról szólt, hogy miért egy felesleges dolognak a karom áldozni az életemet, ő pedig nem is jöhetett hozzánk, mert természetesen a szülei nem engedték el. Már csak azért is jó lenne, ha menne egyetemre, elköltözhetne koliba és nem hatna ki a ránk úgy, hogy a szülei mit szólnak hozzám. Már ezerszer megígérte, hogy most minden más lesz, de eddig sosem változott, legfeljebb annyi történt, hogy egy darabig nem találkoztunk a családdal, amíg lecsillapodnak a kedélyek, de hosszú távon semmi változás.

Éreztem, ahogy a könnyeim lefolynak az arcomon; lehajtottam a fejem az asztalra, hogy senki ne lássa.

– Hé, minden oké? – ült le velem szemben valaki.

– Tényleg érdekel, vagy csak mondjam, hogy igen, hogy tiszta legyen a lelkiismereted, hogy te jó fej voltál és megkérdezted? – néztem fel Doriánra mogorván.

– Tényleg érdekel.

Csak néhány pillanatig haboztam, utána ömleni kezdett belőlem a szó. Óriási megkönnyebbülés volt, szipogva meséltem, Doriánnak a szörnyű karácsonyt a szüleimmel, és hogy Edvin családja teljesen semmibe vesz engem, ő pedig ez ellen semmit nem tesz.

– Szerinted ezért érdemes lehet szakítani?

Semmit nem tudtam leolvasni Dorián arcáról, de valószínűleg szörnyen zavarban lehetett, amiért ezeket neki mondom el.

– Figyelj, én nem ismerem Edvint és nem akarok hülyeséget mondani, ez olyan dolog amit neked kell tudni.

– Persze tudom... Én szeretem őt, de ha együtt maradunk nem akarok örökké így élni. Egyébként... Te milyen óráról is lógsz? – tereltem el a témát valami kellemesebb irányba.

– Én nem lógok – vágott felém egy sértett grimaszt. – Franciám lenne, csak nyáron letettem a nyelvvizsgát.

– Nézd, a nyelvészprofesszort – forgattam a szemem gúnyosan.

– Nem kell bunkónak lenni – húzta el a száját.

– Felvágós – nyújtottam ki rá a nyelvem.

– Kedvesebb voltál amíg nem vigasztaltalak meg.

– Talán nem kellett volna megvigasztalnod.

– De igen... meg kellett.

– Kösz – néztem rá, mire ő alig észrevehetően elmosolyodott.

Időközben kicsengettek és megtelt a folyosó diákokkal, hirtelen alapzajjá vált a zsivaj és a nyüzsgés. Az én következő órám is ezen a folyosón lesz, így tőlünk alig tíz méterre az osztálytársaim gyülekeztek egy terem előtt; a barátaim amint kiszúrtak engem, megindultak az asztalunk felé.

– Kopj le, bájgúnár – állt meg mellettünk Rudi, Doriánnak célozva a mondandóját.

– Már itt sem vagyok, stréber – nézett fel a srác, és Lalit és Rudit félrelökve eltűnt a diákok kavalkádjában.

– Minek lógsz vele? – tudakolta Robi durcásan. – Nézz már rá, igazi beképzelt seggfej, aki valószínűleg minden buliban mással kefél.

– Felőlem azt csinál amit akar, nem érdekel – vontam meg a vállam. – Csak beszélgettünk.