Taszításból vonzódás

17

Végre azt hittem minden jó lesz. De nem. Nagyon nem.

Eltelt 2 nap. Érted? CSAK KETTŐ! Erre minden szétesett. Dylan-nel összevesztem, mert megláttam Zoey-val egy ágyban, Amina megsértődött, mert nem nagyon figyeltem rá, hanem próbáltam magam lelkileg összerakni, a fiúk meg nem értették a kiborulásom a Dylan-es dolgon. Már hogyne borulnék ki, ha a barátom egy ku##ával fekszik le?!

Most egyedül olvasok bekuckózva a babzsákomon. Holnap parti... már az a hír kering, hogy inkább bál lesz. Nagyon boldognak kell magam mutassam, hogy ne nézzenek furán. Rohadt nehéz lesz. Haza akarok menni.

-Szia Ami.-ülök mellé reggeli közben. Ignorál.-Naaa semmi rosszat nem tettem.-próbálok kedves lenni.-meghívhatlak egy fagyira?-tudom, hogy a fagyi a gyenge pontja. Egy kis mosolyt láttam meg az arcán.-reggeli után a parkolóban!-mosolyogva mentem el, mivel én nem voltam éhes.

-Szia!-köszön egy ismerős hang.
Dylan..
Tudom, hogy ő az b+ hülye nem vagyok!
Bocs, hogy létezem.
Anyukádat.

-Miaz.-vágom be a flegmát. Dylan kezd rossz útra térni. Megint cigizik. Lenéztem a kezére... megint..
-Csak szeretnék beszélni veled.
-nem érek rá nagyon, szóval siess.-teszem keresztbe a kezem, és teljesen felé fordulok.
-hát.. az van, hogy-vakarja meg a tarkóját.-elhívtam Zoey-t a bálba.-meghaltam. Mivan?!
-oké.-rántom meg a vállam, mintha nem érdekelne. Pedig rohadtul fáj.

Bementem a faházamba, és elkészültem a fagyizásra.
-Sziaaa.-mosolygok Ami-ra.
-Hali. Mehetünk.-sétálva megyünk, mivel nincs jogsink. De jó. Legalább ehhez a táborhoz van egy jó kis fagyizó. Imádom Bostont.

-Na szent a béke?-kérdezem. Már a fagyinkat esszük. A karamellás a legjobb🥹.
-szent a béke.-ismétel meg. Én csak mégjobban mosolygok. De ez a mosoly gyorsan lehervadt rólam.
-itt vannak.-súgja nekem Amina.
-mintha én nem látnám.-forgatom a szememet.

-szerintem menjünk.-állunk fel egyszerre. Amikor kimentünk, pont akkor jöttek be.. kézenfogva.(Dylan és Zoey)

Mikor Dylan észrevett, mosolyogva, halkan tapsoltam kettőt. Dylan szemébe megbánás volt. Ez van. Ő kereste magának a bajt.

Lassan telt az idő "haza"fele. Mikor visszaértünk, röhögést hallottunk. Kimentünk a rétre, és egy kisebb buli fogadott. De ahogy látom ez csak fiúknak van.
-Szia! Emlékszel rám? Riv vagyok.-kacsint rám. Fúj?
-szia, igen emlékszem! Viszlát!-ezzel hátat fordítva el akartam menni. Csak akartam.

Riv megfogta a derekam, és visszahúzott.
-Engedj már el!-ordítok rá. Mintha megsem hallotta volna, fogott tovább. Szorosan magához húzott.
-HAGYD MÁR BÉKÉN!-veri meg Klye (?). Azt hittem utál.

Miután Klye megverte, Riv visszaütött. És ez így folytatódott. Elkezdtem sírni. A napokban kiderült, de nem volt nehéz észre venni, hogy pánikbeteg lettem. Persze ilyenkor is ez van. Mark megölelt, és próbált arrébb vinni. Persze az okos fejemmel, ellenkezdtem.

-Riv elég!-próbálok hangosan beszélni, de nem nagyon sikerült. Klye kapott egy elég nagy ütést. Összeesett. -KLYE!-zokogva futottam a földön fekvő fiúhoz. Átöleltem. Klye állt hozzám és Dylan-hez a legközelebb. Meg persze Noah. De mint kiderült, Klye 5 éves kora óta ismerte Dylan-t.

Nem reagált. Megnéztem, van pulzusa. Nagyot sóhajtottam. Mark és Noah bevitték a faházába. Persze én is mentem. Orvosnak tanulok, ezért próbáltam higgadtan lekezelni, miközben mindenki kérdezősködött.

Végre felkelt. A kezeim még mindig remegtek, de mostmár nyugodtabb voltam. Rám mosolygott. Most vettem csak észre, hogy van gödröcskéje. Istenem de aranyos mosolya van. Mi van?! Én nem tudok magamon kiigazodni.

-Köszönöm Angyalka.-értetlenül néztem rá. AnGyAl?!
-Milyen Angyal?-nevetek fel kínosan.
-Ezt Dylan-nek ne mond el.-suttogja, majd a kezével mutogatja, hogy menjek közelebb. Nem értem. Közel hajoltam hozzá.-Angyal vagy, mert csodát tudtál hozni Dylan életében.-egy puszit nyomott az arcomra. Nem értem. Hogy érti hogy csodát?

-nem értelek.-rázom meg a fejem.
-ezt Dylan csak a hozzá közel állóknak mondta el, de én most megosztom neked is...