Taszításból vonzódás

38

Nagy nehezen, de beértünk a suliba. Most éppen a harmadik órámon ülök, és hallgatom a hülye matek tanárt. Utálom a matekot. A csengő, megváltó dallamként hatolt a fülembe. Elsőként mentem ki a teremből, és mentem ki az udvarra. Elhoztam magammal a könyvemet, amit Mr.Zool adott nekem ajándék gyanánt. Amin nem kicsit lepődtem meg.

Leültem az egyik fa alatti padra, majd belemerültem az olvasásba.
-Halihó! Csak nem a legjobb lány barátom ül itt egyedül?-ül le mellém Matt. Csak ezt ne.
-szia?-néztem rá érdeklődően. Nem szólalt meg, csak bámult mosolyogva előre.-mit szeretnél?
-Én? Ja, csak, hogy a bulin hova tűntél? Csak nem volt egy kis hancúrozááás?-mosolyodik el perverzen.
-Hülye vagy.-forgattam meg a szemem.-Csak az okoskodó mostohabátyám, betuszkolt a kocsiba és hazavitt. De csak is azért, mert jól éreztem magam.
-Huuu... nem tudtam, hogy Dylan ilyen védelmező.-rázza meg a fejét.

Becsengettek. Hurrá Föci!
****

Szerencsére túléltem a napot. Most jelenleg a kapun sétálok ki, és Dylan kocsijához megyek. Neki még van egy órája. Igen, tudom most jöhetnek a kérdések, hogy miért nem sétálok haza? Hát tudni illik, hogy utálok sétálni. És hozzáteszem, ma megyünk a mekibe. Remélem Dylan nem felejtette el.

Végre megláttam Dylan-t kijönni a suliból. Azonban, mikor azt hittem elköszön a barátaitól, hát tévedtem. Ők is jöttek. Most mi van?
-Szia Lius! Mehetünk a mekibe?-kérdezte boldogan Dylan.
-Igen, de ők miért jönnek?-mutattam a háta mögé.
-Hát kicsi csaj, megyünk mi is veletek.-kacsintott az egyik. A csapat nagy részét nem is ismerem. Ők Dylan csapattársai. Kosár csapat.. A csávó kijelentésére, egy szemforgatást kapott válaszul.

-Hogyan férnénk be a kocsidba?-fordultam Dylan felé.
-Külön megyünk. Bár jöhetnél velem is.-Mondta még egy ismeretlen. Noah oldalba vágta, hogy álljon már le.
Jól kezdődik!

Mindenki beszállt a saját autójába (hárman velünk jöttek), és elindultunk. Szerencsére én ülhettem előre. Most hálát adtam az égnek, hogy nem kellett hátra ülnöm. Idegenek közé.. A már kínossá vált csendet, egy számomra (meglepően) idegen fiú zavarta meg.
-Amúgy, a csajszi kicsoda?-a kezembe temettem az arcom, hogy ne nevessem el magam.
-Ő... a mostoha húgom.-sóhajtott Dylan.
-Múltkor Noah azt mondta, hogy együtt voltatok. Komolyan Dylan... a mostoha húgoddal?-hitetlenkedett, asszem' Jack.

-Ha úgy vesszük, nem is vagyok a mostoha húga.-szólaltam meg az úton először.-csak náluk lakom.-vontam meg a vállam.
-Miért?-kérdezte a három fiú egyszerre. Dylan látta, hogy nem tudok megszólalni, így ő kezdte elmesélni életem történetét.
-Lia szülei pszichopaták voltak. Most mind a ketten börtönben vannak. Lia-t az apja rendszeresen verte, de ha az anyja otthon volt akkor nem. De később kiderült, hogy az anyja is tudta. Azóta nálunk él. A húgát gyermekotthonba vitték, mert még 10 alatt volt. A bátyja meg nem tudta volna eltartani. És ez lett belőle.-Fújta ki a levegőt a mondata végén. Én a beszéde közben bekönnyeztem, és egy két kósza csepp folyt le az arcomon. A pulcsim ujjával letöröltem, és az elsuhanó házakat néztem.

-Uff Lia, nem akartalak...-kezdte a sajnáltatást a középen ülő fiú.
-Nem baj.-mosolyogtam rá a visszapillantóból.-Mikor érünk oda?-kérdeztem a sofőrünket.