Két elveszett lélek. Két összetört szív.
Olivía és Noah élete nem volt könnyű.
Hónapokon keresztül szenvedtek, míg nagy nehezen egymásra találtak.
A múlt béli fájó sérelmek és a kialakult bizalmatlanság miatt, Olivia félve közeledik a hihetetlenü...
Oups ! Cette image n'est pas conforme à nos directives de contenu. Afin de continuer la publication, veuillez la retirer ou mettre en ligne une autre image.
1 évvel ezelőtt, Május
"A mellrák egy rosszindulatú daganat, amely leggyakrabban nőknél jelentkezik. A mellrák tűnetként jelentkezik. Megnagyobbodik, és fájdalmas csomót észlelünk Viszkető érzést kelt, és indokolatlan fájdalmat észlelünk. Kivizsgálása ultrahanggal, röntgen felvételekkel, és szövettani mintával történik." - A telefonomat órák óta pörgettem, és ehhez hasonló cikkeket olvastam. Nem bírtam megnyugodni. Haza se mentem- a régi szobámban voltam, és az ágyon fekve hajnali két óra, borzalmasabbnál borzalmasabb oldalakat nyitottam meg a mellrákkal kapcsolatban. Fogalmam se volt mit élhetett át anya ebben a percben, - milyen gondolatok futottak át az agyán...
Pár órával ezelőtt ott a konyhában ülve után megnyugodott, elmesélt mindent. A rákja első stádiumban van, és csak a jobb mellen keletkezett. Nyolc alkalmas kemoterápiával gyógyítani, amit egy kis füzetben kell vezetni. Egy alkalom, 2-3 órát vesz igénybe. Ha a nyolc alkalom után még ott lesz a daganat, műtétre kerül sor, ami végleg eltűnteti ezt a betegséget...
Végső kínlódásomban kikapcsoltam telefonomat, majd levetkőztem. Amint csak a szürke alsóm maradt rajtam, bebújtam az ágyba és a takaró alá bújtam. Felpillantva a plafont kémleltem, amíg el nem ragadott az álom.
Reggel finom kávé illantra, és egy simogatásra keltem mellkasomon. Felébredve édesanyámat pillantottam meg az ágy szélén ülve, egy bögrével a kezében. A szokásos lila hálóingje volt rajta, ám nem a szokásos mosolya.
- Jó reggelt!- mosolygott halványan rám.
- Jó reggelt anya! – kezemmel megdörzsöltem arcomat, és felültem.
- Figyelj Kisfiam, gondolkodtam.- kezembe adta a kávét, és folytatta. – Le fogom küzdeni, ebben biztos vagyok. Bízzunk benne teljes erőnkből, és kezeljük úgy, mint egy átlagos betegséget, rendben? A húgodnak egyenlőre, nem mondunk semmit! Ha majd úgy érzem, hogy ez már tényleg rosszabbodik és látványos is, akkor majd beavatjuk!
- Biztos vagy ebben?
- Igen kicsikém. Így szeretném! – mosolygott rám. Ittam egy utolsó kortyot, majd letettem a poharat.
- Úgy lesz minden, ahogy te szeretnéd!– magamhoz húztam arcát, és egy puszit leheltem rá.
- Szeretlek! – mondta sírásra görbült hanggal, én pedig még jobban magamhoz vontam...
Később Molly apró testét emeltem a magasba, majd a hátamra téve cipeltem, mint egy zsákot.
- Te nem akartál le jönni. Én mondtam, hogy ez az ára! – vontam vállat a lépcsőn lefelé lépkedve. Az asztalnál megállva a földre helyeztem, majd engedtem, hogy segítsen anyának a reggeliben. Anya felültette a konyhapultra, és neki megpucolni a tojásokat...
Bele lépve a papucsomba ki mentem az erkélyre, magam mögött hagyva a két lányt, és a korláton megtámasztva kezeimet próbáltam összeszedni magam, mindig nagy levegőket vettem. Bármi nézek, bármit is csinálok, ugyanaz a gondolat és képhová néz meg a fejemben. Mi van, ha anya nem lesz? Ha nem fogja tudni legyőzni, és üresen fog állni a ház! Nem lesz otthon illata a háznak, nem fog menni a sütőben, nem fogjuk hallani reggeli csilingelő hangját, de a legrosszabb, hogy nem fogjuk tudni megölelni. Nem fogunk tudni belebújni puha bőre illatába, nem nyugszunk meg lágy hangjára, és nem fogunk összetörten sírni az ölébe bújva... kikészítenek a gondolatok.
Mérges vagyok, és dühös. De nem érek semmit veled, hiszen akkor se gyógyul meg könnyebben! Összeszedtem magam, és felegyenesedve az ég felé néztem. Megtöröltem könnyes arcomat, és hallkan, magam elé suttogtam:
- Segíts apa, kérlek, ha most nézel fentről, ne hagyd, hogy így vegyék el tőlünk! Kérlek...- egy hangos futás megállásra késztetett, így megfordulva, áll mosolyogva varázsolva vártam pizsamás testvéremet. Kishúgom felém rohanva nevetett, mire elkapva őt az ölembe vettem.
- Éhes vagyok! Menjünk, mert anya nem akar nélküled enni. – mondta, mire apró szemeibe néztem. És ekkor, ebben a pillanatban fogalmazódott meg bennem az a valami, ami miatt érdemes kiutat találni. Ez pedig ő volt: Molly, a kishúgom. Ő az alagút végén a fény, és ő miatta kell bátornak, és kitartónak lenni. Mert ha én gyenge vagyok, akkor ő végleg összetörik... ezt pedig nem engedhetem meg! Sem magamnak, sem pedig neki!
