Sikíts, Kicsikém|JiKook|

Második

(Jimin)

Tágra nyílik a szemem, ülő helyzetbe tornázom magam, még a levegő is a tüdőmben reked. Tisztán hallottam egy hangot. Olyan volt, mintha pontosan a fülembe suttogták volna.
Hevesen dobol a szívem, vékony izzadtságréteg jelenik meg a homlokomon, a hátamon jókora verítékcseppek gyöngyöződnek, melyeket magába szív a pólóm anyaga.
Azonnal kimászok az ágyból, és a bátyámért kiáltok. Hallom ahogy leesik az ágyról ijedtében, ahogy felhúzza a papucsát, és átcsörtet a folyosón. Lihegve megáll előttem, kérdőn széttárja a karját, de képtelen vagyok szavakat formálni a rémülettől, ezért a falra mutatok. De Kim értetlenül néz rám, nem érti mit akarok üzenni, ezért össze kell szednem a bátorságomat, és megszólalni.

— Mi van?

— V-van valaki a fal mögött — dadogom.

— Igen — bólogat helyeslően. — Egy patkány, Jimin. Egy patkány.

Megingatom a fejem, nem egy rágcsáló zaját hallottam. A patkányok nem tudnak beszélni.
Megragadom a bátyám karját, majd a hang forrásához vezetem.

— Hallgasd! — parancsolok rá.

Öblös sóhaj hagyja el a száját, megforgatja a szemét, de teszi amit kérek. A falhoz nyomja a fülét, résnyire szűkíti a szemét a koncentrációtól, még a nyelvét is kidugja fülelés közben.
Meredtem bámulom, várom a reakcióját. Olyan erősen szuggerálom, hogy belefájdul a fejem. A hang továbbra is mozog. Ide-oda jár, hozzádörzsölődik a falhoz, hallani lehet a tompa légzésének zaját.

— Úristen! — suttogja elképedve, miközben hátrahőköl. — Eddig nem hittem el, de már tudom... óriási képzeleterőd van, Jimin gratulálok! Ezért keltettél fel?

— Nem, Kim hallgasd már! Ez nem egy patkány! Ez a valami sétál.

— Lehet, hogy egy patkányember.

— Ezt nem hiszem el...

A szememet forgatom, idegesen a hajamba tépek, de Kim hajthatatlan. Vállat von, hátat fordít, aztán fejet ingatva magamra hagy.
Elkerekedett szemmel nézek utána, tehetetlenül toporgok egy helyben, miközben hallgatózom. Visszafordulok a falhoz, végigsimítom rajta a tenyerem, követem a mozgását. De néhány pillanattal később teljes csend borul a szobámra, egyedül a szabálytalan légzésem hangját lehet hallani. Tehetetlen vagyok, ezért visszafekszem az ágyba, nyakig betakarózom, miközben a félelmemmel küzdök. Körülbelül hat éves korom óta nem aludtam fény mellett, de most felkapcsolom a lámpát az éjjeli szekrényemen. Túlságosan rettegek a sötétben.
Aznap este nehezen alszom el. Forgolódom, hőhullámok gyötörnek, valahányszor a partira gondolok. Így elalvás előtt elhatározom, hogy beavatom a bátyámat a történtekbe, még annak értelmében is, hogy tudom, kételkedni fog a szavamban.
Másnap reggel Kim csörömpölésére ébredek fel. Morogva az oldalamra fordulok, kialvatlannak érzem magam, legszívesebben még órákig az ágyban maradnék.
Miután sikerül legyőznöm a késztetés, hogy a matracom fogja maradjak, összeszedem magam, és felöltözöm. Megigazítom a hajamat, a hátamra kapom a táskámat, aztán csatlakozom a bátyámhoz a konyhába. Épp reggelit készít. Érzem a tojás és a pirítós illatát.
Csendesen helyet foglalok az asztalnál, a falapra könyökölök, figyelem Kim alakját.

— Kim?

— Igen? — felém fordul, leteszi az asztalra a tányérokat, aztán helyet foglal előttem. — Mi van? A patkányemberről van szó?

Idegesen kifújom a levegőt, dühös pillantást vetek rá, de nem bonyolódom vele felesleges vitákba. Az nem patkány.

— El szeretnék mondani valamit.