Sikíts, Kicsikém|JiKook|

Tizedik

(Jungkook)

     ,,Apa tudta, hogy valami nem stimmel velem. De soha nem tette szóvá, próbálta figyelmen kívül hagyni Lordot. Talán azért, mert igazságos rendőr volt, egyben szerető apa. Neki nem lehettek gyerekei. Így amikor örökbefogadott, egy olyan gátat tört át nála a szülői szeretet, hogy minden tettem felett szemet hunyt.
Azt hittem, Lord a fogadott testvérem. Amikor aznap este, a nevelőszüleim halála, és az erdőben történt szörnyűségek után, beültem mellé az autóba, már sejtette, hogy valami nem stimmel. De én máig úgy tudtam, hogy nem vagyok egyedül.

— Mi lesz azokkal a férfiakkal? — tudakoltam halk, fáradt hangon.

Apa oldalasan rám pillantott a vezetőülésről, szomorú mosoly jelent meg az arcán, ahogy összeforrt a tekintetünk.

— Mindannyiukat a pokolra juttattam.

— Mindannyiukat? — szinte éreztem, ahogy felcsillan a szemem. — Oda valóak, igaz?

Egyértelműen bólintott.

— És most mi lesz velem?

— Az őrsre viszlek.

Lehajtottam a fejem, és az ölemben nyugvó ujjaimra vezettem a tekintetem. A körmeim alatt vastag piszokréteg húzódott. Kapartam a földet, amikor mindhárman, egymás után mentek végig rajtam.
Ahogy a meggyötört, piros, véres és sáros kezemet néztem, megéreztem magamon a hátul ülő fiú tekintetét. Egy tök maszk takarta az arcát. Úgy nézett ki, mint a halott férfi kulcscsomóján szereplő bábu, amit órákon át figyeltem, miközben ellopta azt, ami az enyém volt

— Ő a fiad?

Felvont szemöldökkel fordult felém. Úgy tekintett körbe az autóban, mintha nem látná a hátul ülő fiút. Végül tanácstalanul megvonta a vállát.

— Nem tudom kiről beszélsz.

— Nézz a visszapillantóba.

Megtette. Levette a szemét a kétsávos útról, de a tekintete ugyan olyan zavart tükrözött, mint korábban.

— Tényleg nem tudom kiről beszélsz.

A hátul ülő fiú megragadta a maszkját, lehúzta a fejéről, aztán maga mellé dobta az ülésre. A térdére támaszkodva előredőlt, elmosolyodott, és rám nézett.

— Bennfentes vicc — megvonta a vállát. — Ezt csak mi ketten értjük. Úgy tesz, mintha nem látna.

Apa-fia poén, mi? Csalódott mosoly terült szét az arcomon. A valódi szüleimre gondoltam. Ők valóban nem vettek rólam tudomást, nem volt színjáték. Nem volt ,,bennfentes" vicc. Apát kirázta tőlem a hideg, azt mondta, olyan vagyok, mint egy sötét kis árny. Anya pedig rossz aurát emlegetett. Olyan rég volt, hogy nem emlékszem pontosan, istenhívők voltak-e, de minduntalan hasonló jelzőkkel dobálóztak egymás között. Kis suttogások. Kis pusmogások a hátam mögött. Veszekedések. Szobafogság.

— Mióta látod a hátul ülő fiút?

— Amióta megmentettetek.

Hümmögve felvonta a szemöldökét. Olyan arcot vágott, mintha felvilágosult volna.

— Ó, értem, igen, ő tényleg itt van — bólogatott helyeslően. — Itt is marad addig, amíg szükséged lesz rá.