Sikíts, Kicsikém|JiKook|

Ötödik 18+

(Lord)

Az enyém... az enyém. Mindene az enyém.
Közelebb húzom magamhoz, annyira, hogy érezzem a bordámnak feszülni a hátát. Olyan erősen szorítom a karom között a testét, hogy vele együtt dobog a szívem. Oda akarom palántálni magam a bőréhez, hogy kinőjek belőle, mint egy átkozott virág.
Mocorog, ficánkol, nyöszörög, kezd múlni a szer hatása, ezért belé fojtom a szót azzal, hogy újra a húsába mélyesztem a fogamat. Lüktet. Úgy áramlik szét a nyelvemen az éltetőereje, mintha bombát dobtak volna a számba. Megfordul velem a világ, belemorgok a vállába, érzem, ahogy minden vérem az övem alá gyülekezik.
Az enyém... Mindene az enyém.
Eleresztem a húsát, amit egy öblös sóhajjal nyugtáz. Ha ő lehetne az utolsó vacsorám, soha többé nem kellene éheznem.
Az egyik tenyeremmel eleresztem a kezét, amit egészen idáig közrefogtam, de a másikkal továbbra is szorosan megtartom a törékeny csuklóját. Útnak eresztem az ujjaimat. Úgy suhannak végig a testén, mintha a víztükröt simogatnám. Lágyan, puhán, gyorsan. Benyúlok a pólója alá. Megcirógatom a bőrét, megállok a nadrágja korcánál, majd halovány mosollyal közelebb hajolok a füléhez. Olyan közel, hogy az ajkam megcsiklandozza a bőrét.

— Mond, hogy nekem tartogattad magad — suttogom bele, de megreszket a hangom az izgalomtól. — Sokat vártam rád.

Azóta állok lesben, hogy elsőnek megláttam. Ott állt, figyelte a kezemben szorongatott üvegdarabot, de olyan áhítattal, hogy belesajdult a szívem. Akart engem. Elfogadott engem. Várt rám.
De túl fiatal volt hozzám. Ő tíz volt, én tizenhat. Nem vagyok aberrált hajlamú, nem akartam a közelébe férkőzni addig, míg fel nem készül rám testileg és lelkileg. Már készen van. Elkészült, akár a friss kenyér a kemencében. Várja, hogy bevégezzem az első harapást.

— Mond — szólok rá várakozóan. — Mond, Kicsikém. Türelmes vagyok, de nem szeretem a hűtlenséget.

Egész testében megfeszül, olyan, mintha egy darab veknit szorítanék magamhoz. Elmosolyodom. Ezt jelnek veszem. Tudom, hogy megrészegül a hangomtól, és szóhoz sem bír jutni. Ilyen hatással vagyok rá. Ő is ilyen ingereket okoz nekem.

— Szégyellős vagy — újra a fölébe suttogok, ami kipirul az ajkam érintésétől. — Ha nem mondod ki, magamtól fogok rájönni.

Továbbra sem válaszol. Összeszorított foggal mocorog mellettem, harcol a szer múló hatásával, ami megbénítja az egész testét.
Folytatom az utat lefelé, az ujjaim beékelődnek a nadrágjába, de mielőtt kitapinthatnám, hogy milyen hűséges volt hozzám, észbe kapok. Ha valóban szűz, és lojális volt hozzám, akkor fájdalmat fogok okozni neki. Felizgat a gondolat, hogy könnyeket csalok az arcára, de szeretném emlékezetessé tenni az első alkalmat.
Sietve az ajkamhoz emelem az ujjamat, — ami megremeg a túlfűtöttségtől — és mélyen a számba tolom. Gondosan benedvesítem, ide-oda forgatom a számban, hogy elég lucskos legyen a behatolásnál. Kihúzom a számból, amit már csak egy vékonyka nyálcsík köt az alsó ajkamhoz, ami lecsurog a párnára.

— M-mit csinálsz? — suttogja reked, elgyötört hangon.

Megremeg a gyomrom a kiszolgáltatottságától, nem is gondolná, hogy milyen hatást gyakorol rám ezzel. Hosszas csókot nyomok a izzadt halántékára, amikor visszavezetem a kezem a hátsójához. Csupán néhány centi választ el attól, hogy megtudjam az igazságot, amikor halk kopogásra leszek figyelmes. Olyan düh árad szét a mellkasomban, hogy felmordulok, érzem, ahogy lángvörössé válik az arcom. Köcsög Kim áll a küszöb másik oldalán, akinek bármelyik percben felmetszhetném a gyomrát, de nem teszem. A Kicsikémnek szüksége van rá.
Ez a gondolat még jobban bedühít. Azt akarom, hogy csak én kelljek neki.
Az enyém... Mindene hozzám tartozik.