Sikíts, Kicsikém|JiKook|

Negyedik

(Jimin)

A nappalit és a konyhát elválasztó fal mögül figyelem a bátyámat, ahogy Jungkook apjával beszélget. Még mindig ég a torkom a kiejtett szavaktól. A beszámolóm megégetett, de nem csak engem, Kim is úgy fészkelődött mellettem, mintha közben forró piszkavassal perzselték volna a bőrét. Nem kellett beszélnie velem ahhoz, hogy tudjam, magát hibáztatja a történtek miatt. Nem hitt nekem. Vicces csinált az egészből. Csak a véletlennek köszönhetően menekültem meg. Ez tényleg a te sarad.
Még mindig a fülembe cseng a nótája, amit az emeleten dúdolt, teljesen transzba esve.
Bele sem akarok gondolni... Ki akarom zárni az eszmét, hogy majdnem az elhunyt szüleim szobájában végeztem úgy, ahogy ők annak idején.

— Gyakran járőrözni fogunk a házatok körül.

Megugrok a hangtól, mélyen beszívom a levegőt, majd hátrapördülök. Jungkook közelebb sétál hozzám, a falnak dönti a vállát, míg a karját lazán keresztbefonja maga előtt.

— De kamerákra és biztonsági rendszerre lesz szükségetek — fejével a garázs felé biccent. — Illetve egy szerelőre, aki ezt rendbehozza.

Az ajtón egy jókora lyuk tátong, a kilincs félig kilazult a helyéről, és még mindig szanaszét hevernek a földön az eltört szék lábai. Kiráz a hideg. Vastag izzadságréteg jelenik meg a homlokomon, a szám pedig smirglipapírrá szárad.
A lakás most bűzlik a tragédia szagától, ami elszívja előlem a levegőt.
Jungkook kiszimatolja az erős szorongásomat, ezért óvatosan a vállamra fekteti a tenyér, hogy kivívja vele a figyelmemet. Az ónix fekete tekintetében együttérzés csillan, ahogy végigfürkészi az arcomat.

— Nem hagyjuk, hogy bajotok essen — a hangja határozott, ami némileg lecsillapítja a mellkasomban növekvő feszültséget. — Egyetlen gyanús alak sem tévedhet be az utcátokba úgy, hogy mi ne vegyük észre.

Lassan megcsóválom a fejemet. Lassan két nap telt el azóta, hogy nincs hírem a legjobb barátomról. Most nem lehetek önző. Rettegek a Lordtól. Minden zsigerem reszketni kezd, amikor eszembe jut. De Yongnak most sokkal nagyobb szüksége van a segítségre, mint nekem.
Jungkook kérdőn felvonja az egyik szemöldökét, értetlenül néz rám.

— Ez az eset ne terelje el a figyelmeteket Yongról — könyörögve nézek rá. — Én jól vagyok, de vele nem biztos, hogy ugyan ez a helyzet.

— Rajta van egy csapat. Meg fogják találni, miközben rátok is vigyázunk.

Bíztató mosolyt küld felém, aztán megkerül, és csatlakozik az apjához, aki épp távozni készül. De még visszapillant rám, mielőtt Kim becsukná mögöttük az ajtót.
A bátyámból öblös sóhaj tör fel, rám szegezi a aggodalom ittas tekintetét, aztán a konyha felé biccent a fejével, némán kérve, hogy kövessem. Elindulok utána, leszegett fejjel helyet foglalok az asztalnál, míg ő kávét tölt nekünk két csészébe. Úgy tolja elém az asztalon, hogy rám sem pillant. Kerüli a tekintetem. Kimből újabb sóhaj tör fel, miközben rezzenéstelen arccal leemel a polcról egy üveg whiskyt, és beleönt néhány cseppet a kávéjába. Elfintorodom. Hogy képes ilyenkor inni?
Helyet foglal előttem, a szék nagyot reccsen a súlyától, ahogy ledobja magát rá. Beleiszik az italába, figyelem, amint grimaszba torzul az arca a löttytől, amivel saját magát kínozza.

— Lehet, hogy néha durván bánok veled — még mindig nem néz rám. — De mindez azért van, mert nem akarom, hogy elkanászosodj.