Sikíts, Kicsikém|JiKook|

Kilencedik

(Jimin)

Csatorna. Yong üzent nekem. Elérzékenyült mosoly szalad az arcomra, melyet egy lecsöppenő könnycsepp kísér. Belezokogok a tenyerembe. A mellkasomhoz ölelem a szabad kezemmel a készüléket, ott kuporgok a földön, teljesen elvarázsolva a hírtől. Visszakapom. Megtudom menteni.
Felállok a földről, megcsikorognak a parketták a talpam alatt, ahogy keresem az egyensúlyomat. Szédülök az adrenalintól. Egyik pillanatban a forróság önt el, a másikban kiráz a hideg. Szinte vibrálnak az ujjaim a mellkasomon a szívem erőteljes pumpálásától.
Lehámozom magamról az izzadt ingemet, ledobom a földre, helyébe pedig egy fekete kapucnis pulóvert húzok, amiben könnyedén tudok mozogni. Felhúzom a fejemre a csuklyát, mély levegőt veszek, aztán kihajolok az ablakon, keresem a falnak támasztott létrát, de csak hűlt helyét találom. Bizseregni kezd a mellkasom a feszültségtől. Felpaprikázva keresem a létrát, de hiába forgatom a fejem. Visszahajolok, zaklatottan a hajamba mélyesztem az ujjaimat, tudom, hogy a bátyám műve. Megneszelte, hogy rendszerint kilógok az ablakon. Miután realizálom, hogy mégsem lesz olyan egyszerű, a szemközti falba csapok a tenyeremmel, mire egy maréknyi vakolat hullik a padlóra.
Mélyen felsóhajtok, a mennyezetre szegezem a tekintetem, de abban a pillanatban, hangokra leszel figyelmes. Nevetés zaját hallom. Az omladozó betonra pillantok, összeráncolom a szemöldököm, és közelebb lépek hozzá. Valaki szakaszosan nevet a fal mögött, tisztán hallom, hogy nekidörzsölődik az oldalának sétálás közben. Lever a víz, kövér izzadtságcseppek jelennek meg a homlokomon. Halk léptekkel ide-oda sétál, meredt szemmel figyelem a mozgását. Faltól-falig. Teszek hátra egy lépést, ám ekkor egy óriási koppanásra leszek figyelmes. Mintha a fal mögött bujkáló alak, teljes testtel nekifeszült volna a betonnak. A torkomba ugrik a szívem, amikor rádöbbenek, hogy nem csak a képzeletem szüleménye volt a sétáló alak a ház falaiban.
Azonnal megeredek. Úgy rohanok ki a szobából, mintha puskából lőttek volna ki. Leszaladok a lépcsőn, a fokok megreccsennek a talpam alatt, a konyháig  meg sem állok. Kim háttal áll nekem, épp újramelegíti a pizzát. A pultnak támaszkodva nézi a mikróban forgó ételt, amikor elkapom a karját, és magam felé fordítom. Hüledezve néz rám, egy pillanatra teljesen elfehéredik az arca a meglepetéstől.

— Gyere velem!

A két szemöldöke között mély rovátkák jelennek meg a meglepettségtől.

— Hova? — tudakolja lemondó hangnemben, de hagyja, hogy magam után húzzam. — Jimin, hova?

Felsétálok vele a lépcsőn, miközben hallom, ahogy halkan sóhajtozik. Tudom, hogy elege van ebből az egészből. Legszívesebben én is kivájnám magam ebből a helyzetből, de belém palántálta magát.
Benoszogatom a szobámba, az omladozó falhoz terelem, de nem engedem el a karját.
Nem akarom, hogy meglógjon.
Kim lehunyja egy pillanatra a szemét, az arcára visszafojtott düh fészkeli magát, miközben apró vonallá préseli az ajkát. Amikor kinyitja a szemét és rám néz, hírtelen megborzongok az íriszében kavargó nyers érzelmektől.

— Már megint? — halkan suttogja. — Még mindig itt tartunk?

Lekonyul az ajkam az indulatosságától.

— Igen, Kim, még mindig itt tartok. Tudni akarom, hogy mi van mögötte.

— Jimin — szabad kezével az orrnyergét masszírozza. — Esküszöm, hogy próbállak megérteni. Szörnyű dolgok történtek veled. De olyan dolgokat látsz és hallasz, amik nem léteznek.

Óvatosan pillantok a türelmetlen szemébe, amivel arra utasít, hogy maradjak csendben. De képtelen vagyok a nyelvemre harapni. Tudom, hogy valami baljós, valami sötét dolog található a pergő vakolat, és a régi betonok mögött.
Ezt érezni kell. És én érzem.
Kim látja az arcomon a hajthatatlanságot. A mérge hírtelen felfokozódik, leszakítja magáról a karját szorongató ujjaimat, majd megragad engem.
Olyan erősen fogja a csuklómat, hogy ég a bőröm a marka alatt.