Sikíts, Kicsikém|JiKook|

Hatodik

(Jungkook)

Hyun besegít a biztonsági kamerák átfésülésében. Mindketten fáradtak vagyunk, reggel hét óra van, még nem reggeliztünk, és ami azt illeti, nem is aludtunk az éjjel. A mellettem ülő fáradtan megigazítja a fekete keretes szemüvegét az orrnyergén, aztán magabiztosan a képernyőre mutat. Kíváncsian előregörnyedek, de olyan túlterhelt a szemem, hogy pixelen kívül semmi egyéb nem ragadja meg a figyelmem.

— Az ott! Nem látod?

— Mit kéne? — előrehajolva hunyorítok.

Az illetéktelen behatolót és rongálót keressük, aki az éjjel betört a templomba, és mindent felforgatott. Pitiáner ügy, szégyellem is magam érte, de a helyi időseknek olyan ez az építmény, mintha a második otthonuk lenne. Úgyhogy igyekszem komolyan venni a feladatomat, anélkül, hogy lesülne a bőr a képemről. Helyszíneket és holttesteket akarok átvizsgálni. De ami a legfőbb, Jiminnel akarok lenni. Lord nem veheti el tőlem. Lehet, hogy ő látta meg hamarabb, de ez a ,,aki elsőnek pillantotta meg, azé a fiú", szabály egyáltalán nem vonatkozik rám. Saját szabályaim vannak. Ha ki akarja sajátítani, tegye. De vállalja a következményeket. A haragomat, a dühömet, az eltökéltségemet. Azt hiszi, ő irányít. De a Lord is fejet hajt valaki előtt, az pedig én vagyok.

— Felborította a szobrot! — sziszegi dühösen. — Gazember! El fogjuk kapni.

Sóhajtva a mennyezetre emelem a tekintetem.

— Akkor jó munkát hozzá!

— Jó, de hogyan tovább?

A kis zöldfülű.

— Szólj Jaynek, hogy nézzen utána. Délutánra már a fogdában lesz, ha sikerül azonosítania.

Kirúgja maga alól a széket, elindul Jay asztala felé, aki épp az igazak álmát alussza úgy, hogy egy újságot terített szét az arcán. Barom. Ő a kriminalisztikai szakértőnk, aki a technológia segítségével azonosítja be kép alapján a tettest. Még nagyon fiatal, de irtó tehetséges. Ám olykor furcsa dolgokat tesz és mond. De ahogy apa mondaná: a tehetséges emberek a legőrültebbek. De én még hozzátenném, hogy rohadékok is.
Felállok a székből, megeredek a kijárat irányába, de Jay elkapja a karomat. Lassan lepillantok rá, miközben leseprem magamról az ujjait. Soha, senki nem érinthet meg. Létezik ez alól egy kivétel, de neki még meg sem fordult a fejében ilyesmi. De el fogom érni, hogy csak e körül forogjanak a gondolatai.

— Reggelizni mész? — tudakolja közönyös arckifejezéssel. — Hoznál nekem egy kávét és egy fánkot?

Düh ébred a mellkasomban. Vigyort csal az arcomra a feszítő érzés, ami majd' kettérepeszti a bordáimat. Mélyen beszívom az állott irodai levegőt, közelebb hajolok hozzá, annyira, hogy csak ő hallhassa a szavaimat. Csak két hónapja dolgozik a rendőrségnek. Egy senki. Az adottsága nem indok arra, hogy mindenkit lenézzen a környezetében.

— Jay — mennydörgöm a nevét suttogva. — Cselédruha van rajtam?

Felvont szemöldökkel megingatja a fejét, miközben egy bujkáló mosolyt próbál elrejteni előlem.

— Akkor hozz magadnak. Mert ha én hozok, rohadtul a torkodon fog akadni.

Jay szeme felizzik. Nehezen ijedős fajta.