Szívem sóhaja

Miles

A Bolognai ma jó választás lesz. De lehet inkább a lasagnét kellett volna hoznom. Abból talán maradt volna még holnapra is. Nem, nem valaki másnak. Csak magamnak másnap ebédre mondjuk. Nem, marad a Bolognai.

- Uram! Nyolc dollár tíz cent lesz. – néz rám egy hölgy a pultban, olyan vékony szemöldökkel, amilyet még életemben nem láttam. Olyan magasra emeli, hogy félek, felugrik és belegabalyodik a hajába. Előre ugrok, mint akit hátba vertek, mert észreveszem, hogy gondolataim forgatagában feltartottam magam mögött egy egész csordát, így a délutáni csúcsban. – Szeretne szatyrot? – kérdezi jóval kedvesebb hangon, miután először nézett meg magának jobban, mióta sorba állok. – Lebomló és nagyon masszív.

- Köszönöm, nem kérek! – bököm oda, miközben a tárcámban kutatok. Elég sok nő néz ki magának, ezért már legtöbbször lepereg rólam ez a tipikus csábos tekintet, amivel azt üzenik, kérjem el a számukat, mert a lábukat a nyakam köré akarják fonni. Kifizetem a nevetségesen szánalmas vacsorámat és az autó felé veszem az irányt. Félreértés ne essék, egészen jól főzök a magam módján, de mivel nincs kire, én pedig túl fáradt vagyok ehhez általában, ezért jobbhíján marad az instant kaja. Ma olaszos estét tartok, ezért vettem egy kellemes vöröset is a vacsora mellé. Bort! Ha már nem a Colosseum árnyékában fogyasztom el a vacsorám, legalább a hangulat talán jobb lesz pár pohár bor után. Talán amíg sül a kaja berakok egy kis Puccini-t. Bár az már lehet, túl sok lenne. Nem vagyok egy tipikus olasz pasi. Milyenek is azok? Életvidám, állandóan sziesztázó, nőfaló félistenek, akiknek olyan az álluk, mint Zeusznak és olyan gyönyörű, göndör hajuk és barna bőrük van, hogy megáll az ember esze. Persze az enyém nem és a legkevésbé sem hasonlítok egy igazi olasz pasira. De az ételeik igazán jók, kivéve ezt itt a kezembe, aminek a legkevésbé sincs köze egy igazi olasz tésztához.

Miközben az autóm felé sétálok, azon gondolkozom, vajon mit gondolnak az emberek, mikor rám néznek. Magas vagyok, kidolgozott izmok, szőkés haj, zöldes-barnás szemek. Jó, tudom! A férfiak egy része csak lazán végig mér, felméri a lehetséges erőviszonyokat, vagy éppen rám se hederít. Viszont a nők arcán általában ugyanazt látom. Az a csalfa félmosoly, majd beharapják az ajkukat, és szempillájukat rebegtetve néznek azzal az igéző csillogással a szemükbe. Az az igazság, hogy egy ideig érdekesek voltak ezek a pillantások és elég jól felturbózták az önbizalmam, de mára elvesztette a varázsát. Sokan cserélnének velem, amiért azt kaphatnék meg, akit csak akarok, de őszintén én már nem vágyom rá, hogy minden nap más nőt vigyek haza. Nem akarok igazán kapcsolatot sem. Éppen tanulok, közben munkába járok, úgyhogy van elég dolgom így is. Nincs szükségem még egy nőre is, aki csak plusz problémákat aggatna a nyakamba. Meg persze a lábait. Azzal kevesebb ellenvetésem lenne.

Hazaérek. Kicsomagolom a kaját, bevágom a sütőbe és lehuppanok a kanapéra. Lábaimat keresztbe téve végig fektetem a szöveten. Érdemes volt megvennem a prémiumot, valóban rohadt kényelmes. Esküszöm, talán még az ágyamnál is kényelmesebb. Nyakkendőmet kibontom és egy határozott mozdulattal kirántom a nyakamból. Nem kedvelem a nyakkendőt, de ettől az egy kiegészítőtől sokkal komolyabban veszik az embert. Lazán a dohányzóasztalra dobom és kezeimet fejem mögött keresztbe téve elfekszem a kanapén. Élvezem a csendet, ami az egész napos hangzavar után, szinte maga a mennyország. Alig tíz perc telik el a csendes pihenőmből, pittyen a sütő, a vacsorám elkészült. Felugrom, de miközben ki akarnám venni a sütőből a kaját, az ujjam hozzáér a forró fémhez és a tepsit, ahogy van, a feje tetejére ejtem a konyha padlóján. Csak állok ott lemerevedve, a nadrágomra felfröccsent a Bolognai szósz, az ujjamat szopom, mint egy óvodás, ami már lüktetni kezd az égés helyén és sok idő után először, sírni tudnék, ahogy végig nézek a konyhán és a megsemmisült vacsorámon. Veszek egy nagy levegőt, nem kevés mennyiségű papírtörlőt, és megpróbálom eltüntetni annak a nyomait, amit soha nem szeretek bevallani magamnak. Elkélne egy nő a házhoz. A nadrágom szörnyen néz ki, azt se tudom, mit csináljak az ujjammal, ezért miután feltakarítottam, lekapom magamról a gatyát, az ujjamra egy ragtapaszt teszek, felnyitom a bort és a nappaliba indulok, hogy elfogyasszam a jól megérdemelt „vacsorámat". A pohár helyett azt hiszem ebből üveg lesz. Lasagnét kellett volna vennem...