Szívem sóhaja

Sofia

A filmezős este igazán jól sikerült, de mégis bennem volt az idegesség, mikor térde az enyémhez ért a kanapén. Jót tett neki ez a pár nap, mert egészen más, mint aznap. Ezt a hetet otthon tölti, én pedig igyekszem a munkába temetkezni, hogy ne viseljen meg úgy, hogy ahányszor az irodája felé nézek, az üres székét és asztalát látom. Mindig belém csap az érzés, hogy olyan mintha ott se lenne, pedig majdnem minden nap találkozunk vagy beszélünk. Egyre jobban érzem magam vele, ahogy telnek a napok, ami kicsit megijeszt főleg, hogy ő eléggé távolságtartó. Az izgalmas beszélgetéseinkből szinte semmi nem maradt, amiket az elején váltottunk, most inkább csak Sofi és Miles vagyunk, akik jóban vannak. Nem tagadom, sokszor eljátszok a gondolattal, hogy az ölébe mászva addig csókolom, míg szinte fulladozni nem kezd, ahányszor a kezeire nézek, arra gondolok mi mindent tudna velük csinálni. Elképzelem őket, ahogy végig simítják a combom, vagy a nyakam köré fonja hosszú ujjait és megcsókol. Mikor a kanapéján filmet nézünk néha úgy érzem, mintha egy pár lennénk, pedig közel sem vagyunk azok. Már elég rég voltam férfival és eléggé hiányzik már a szex. Csakhogy én nem sima szexre vágyom, hanem olyanra ahol érzem, hogy szenvedélyesen magához húz és a forró teste, ahogy az enyémmel találkozik azt üzeni, hogy akarlak mindennél jobban. Az alkalmi szex már nem az én világom. Volt egy kettő, de már valami másra vágyok. Heves vágyra, hogy olyannal feküdjek le, akit igazán kívánok. És Miles Cooper az a férfi, akit ha meglátok dobban egy nagyot a szívem és bizseregni kezd a tarkóm. A hétvégére elutazom a városból San Franciscoba. Meglátogatom egy régi barátomat, mert egy szörnyű szakítás után, alkoholba akar fulladni, de nekem ezt muszáj megakadályoznom. Egy csomó üzenetet írtam Milesnak, de nem kapok választ egyikre sem. Először azt gondoltam naivan, hogy a távolság miatt biztos, de hiába érek vasárnap este újra Bostonba, semmi. Úgy vagyok vele már későre jár, nem hívom fel, holnap már úgyis találkozunk. Bezuhanok az ágyba, mert ez a két nap Sharonnal nem volt rövid és a múlt hétvégén sem tudtam pihenni eleget. Kezdem magam újra tininek érezni, aki minden hétvégén bulizik. Elég fárasztó már ez közel a harminchoz.

Másnap sikerül elaludnom, úgyhogy gyorsan elkészülök és befelé menet csekkolom a telefonom, de még mindig semmi. Kezd gyanús lenne nekem Miles, mert soha nem szokott ilyet csinálni. Végre megkapom a kávém és beérek a munkahelyemre. Loholok az irodám felé, ledobom a cuccaim és épp indulnék át Mileshoz, mikor felnézek, de az irodája még mindig üres. A szék ugyan úgy áll, mint a múlt héten, semmi jele, hogy bent lenne, vagy járt volna itt. Hívni kezdem, de egyből rögzítőre kapcsol. Rám tör a gyomorgörcs és nem tudom miért, borzasztó félelem kerít hatalma alá. Kimegyek a folyosóra és megkeresem az első embert, aki az utamba kerül. Monica épp fénymásol, odalépek mellé és azonnal rákérdezek.

- Monica! – szegény halálra rémül, de figyel rám, mert látja, hogy mindjárt elájulok. – Nem tudod, hol van Miles? Nem válaszol az üzeneteimre és hívásaimra. Azt hittem ma már dolgozik. – az arca átvált egy olyan arckifejezésre, amit nem szeretek. Ilyekor szoktak rossz hírt közölni.

- Akkor még nem hallottad. – teljesen elsápadok és egyből a legrosszabbra gondolok. – Kivett még egy hét szabadságot. – tehát életben van, oké. Nagy levegőt veszek, mert azért kicsit megnyugszom. – Valami történt egy barátjával azt hiszem, úgyhogy kért még egy hetet. – a számhoz kapom a kezem, mert egyrészt nem is tudtam, hogy van barátja, aki ennyire kiborítaná és az egész olyan váratlan. Miért nem írta meg? Miért nem gondolta, hogy számíthat rám? Elkéretőzök Butlertől, mert azonnal látni szeretném. Szerencsére a rengeteg túlórám miatt könnyen belemegy, úgyhogy felkapom a holmim és elrohanok az irodából. Megállok a lakása előtt és kopogni kezdek. Semmit se hallok, úgyhogy hangosabban kopogok, mire kinyílik az ajtó és lassan, nyikorogva résnyire tárul előttem. Senki sem áll az ajtóban, úgyhogy beljebb lépek és becsukom magam után. Vízcsobogást hallok a fürdőből, ezért lerakom a táskám a konyhapultra és lassan a fürdő felé sétálok. Mikor odaérek, kinyitom az ajtót és meglátom, ahogy Miles a földön ül, sörrel a kezében és csak ömlik rá a víz. A szemei vérvörösek és keserves arccal néz rám. Rémült lehet a tekintetem, mert könny gyűlik a szemébe, mikor rám néz.

- Miles... – suttogom elcsukló hangon, majd kibújok a magassarkúmból és mellé ülök. A falnak dönti a fejét és ajkába harapva fogja vissza a sírást. Csak nézek rá, de nem szólalok meg. Kezemet az övére teszem, mire megfordítja és a tenyerünk találkozik. Ujjait az enyémek közé fúrja és hangosan szuszogni kezd. Próbálja visszatartani az érzéseit, de én ezt nem akarom. Látni akarom, amit érez. Érezni akarom őt. Tudni akarom, mi történt pontosan. De most csak hagyom, had élje meg ezt, mellette akarok lenni, hogy ne legyen többé egyedül.

Kimegyek a konyhába és teát készítek, mikor végre feláll a zuhanyzóból. Csurom víz lett a ruhám, úgyhogy újfent az ő pólójában vagyok. Olyan hosszú, hogy most nadrágot nem vettem tőle, csak egy boxer alsót. Amúgy is rohadt meleg van a lakásában. Kitántorog a konyhába és megtámaszkodik a kanapén. Még mindig fátyolos a tekintete, és zavartan veszi a levegőt. Leteszem a cukrot és felé indulok.

- Miles. – mondom neki halkan. – Mondj valamit, kérlek! – lépek oda hozzá és meg akarom fogni a kezét, de elkapja előlem.

- Mit mondjak? – kiált fel, amitől összerezzenek. – Beteg a legjobb barátom. Az egyetlen barátom. Mit kellene csinálnom? Nem volt még elég? – kiabál az ég felé, mintha válaszra várna. Részeg és dühös. Semmit nem tudok tenni érte, annyira dühös. – Mindent elveszel tőlem! Bármi, ami fontos lesz, megszűnik és eltűnik! – kiabál tovább, majd hirtelen elakad a szava és rám néz. Nagyot nyel és az arca hirtelen a dühből rémültté válik. – El kell menned! – mondja és megragadja a karom. Az ajtó felé húz, de én tiltakozni kezdek.

- Miles, engedj el! Mi a fenét csinálsz? – próbálom kihúzni a kezem, de nagyon erősen szorítja. Mikor kirántja az ajtót, végre sikerül kiszabadulnom és hátra ugrok. – Miért taszítasz el magadtól? Ezért nincsenek barátaid, mert mindenkit ellöksz magadtól? – kiabálok én is. – Nem megyek sehova, Miles! Itt maradok veled, akkor is, ha nem akarod! – határozottan nézek rá, és már én is dühös vagyok. Nagy levegőket vesz és próbál lenyugodni.

- Kérlek Sofi, menj el! – mondja halkan és olyan szenvedés van a hangjába, ami megrémít.

- Miért akarod, hogy elmenjek? Nincs rám szükséged? – kérdezem és közel járok hozzá, hogy én is sírjak.

- Szükségem van rád. Rád van csak szükségem. Csak rád vágyok, de nem maradhatsz itt, érted? – újra sírni kezd, de becsukom mellette az ajtót és szorosan hozzá bújok. Magához húz és percekig ölel. Elég sokat ihatott, mert egyhelyben alig tud megállni a lábán. A kanapéhoz kísérem és lefektetem. Úgy döntök, itt maradok vele, úgyis aludtam már nála és képtelen vagyok magára hagyni. Mikor ráterítem a plédet hallom, hogy valamit halkan motyog. – Nem lehetek veled. Nem tehetem tönkre az életed. – suttogja, de alig hallhatóan.

- Tessék? – kérdezem, de már nem felel. Elaludt. Nagyot sóhajtok, majd bemegyek a szobájába és én is lepihenek. Bár tudtam volna vele beszélni. Egyszer csak a nevemet hallom a nappaliból, felugrok az ágyból és kirohanok. A nevemet ismétli egyre halkabban és mikor odaérek mellé, elkapja a kezem.

- Ne haragudj rám Sofi, kérlek, ne haragudj rám! – mondogatja, de én csak szorítom a kezét.

- Dehogy haragszom, Miles. Nem akarod elmondani, mi történt? – ülök le mellé a földre. Bólint, és lassan bele kezd.

- Dalianak hívják. Ő a legjobb barátom. A főiskolán ismertem meg. Az egész életem részese volt. Már egy ideje nem láttam, így nem tudhattam, hogy beteg lett. – itt abbahagyja, és nagy levegőt vesz. – Mindent elveszítek, ami, és aki közel kerül hozzám. Több hibát nem követhetek el, nem hagyhatom, hogy még többet veszítsek. Úgyhogy nem lehetek közel hozzád.

- Miles, ez hülyeség. Sosem veszítenél el, és most már én is a barátod vagyok. – fejét rázza, ami nem tetszik, de nem szól semmit. - Most tudtad csak meg, hogy beteg? Mennyire súlyos? 

- Nem tudom. Beszéltem ma a férjével, de még ők se tudnak mindent. Holnap megpróbálok beszélni vele. Sofi, én ebbe bele pusztulok. Nem vesztóthetek el még egy embert, főleg nem őt. 

- Miles, nem fogsz elveszíteni senkit és engem sem. Bízz bennem, kérlek! 

- Nem tudsz mindent rólam. Jó éjt Sofi. – mondja csukott szemmel és megcsókolja a kezem. Tartsam magam távol tőle, oké. Így hogy? Mikor érzem, hogy elaludt és a lélegzése megnyugszik, visszamegyek a szobába és befekszem az ágyába. Szorosan magamra húzom a takarót, de nem tudok aludni. Nagyon sokáig nem tudok aludni, csak gondolkodom. Talán már a nap is felkel, mire egy picit álomra tudom hajtani fejem. Most másra se vágyok, mint hogy aludjak, nagyon sokáig.