Szívem sóhaja

Sofia

Komolyan vitorlásra fogok szállni Miles Cooperrel? El sem hiszem. Biztos vagyok benne, hogy sokkal jobban fogom érezni magam, mintha itt ülnék a többiekkel. Ez az egész nem az én stílusom, inkább szeretem a kisebb csoportban zajló, vacsora, bor és beszélgetős estéket. A vitorlázást mindig is ki akartam próbálni, de nem gondoltam volna, hogy pont Miles lesz az illetékes vitrolás kapitányom. Sokat gondolkodtam az éjjel. Nagyon tetszik nekem Miles, de közben iszonyú rendesnek is tartom. Elkélne nekem egy barát ennél a cégnél és Miles Cooper-nél jobbat nem is kívánhatnék. Kedves és őszinte, barátságos és megbízható. Talán jobb lesz, ha elfelejtem ezt a csókot. Számára biztos egy volt a sok közül és már rég túltette magát rajta. Mit is képzeltem? Ahányszor éjszaka eszembe jutott, hogy úgy vetettem rá magam, mint egy kiéhezett vadló, annyira vérvörösre változott arcom és a takarót a fejemre húzva könyörögtem, bár csak álmodtam volna az egészet. De ez maga volt a valóság. Az is valóságos volt, hogy még hajnalban is éreztem Miles ajkának ízét a számban. Nyelve érintését az enyémen. Ajkait az én ajkaimon és mire feljöttek a nap első langyos, narancsos sugarai, azon kaptam magam, hogy az ujjaim a bugyimba csúsztak. Aztán mikor felkeltem, lezuhanyoztam és ezt az egészet, mint egy kis titkot a takaró alatt hagytam ott, abban az illegális mértékben kék szobában. Felöltözök és elindulok a móló felé. Melegebb ruhát húzok inkább, mivel egy vitroláson mindig fúj a szél, úgyhogy még jó, hogy van nálam egy jó meleg széldzseki. Miles már ott áll és a vizet nézi komoly, nyugodt arccal.

- Ahoj kapitány! Fáj még a fejed? – lépek oda mellé és szemem eltakarva a nap elől nézek rá. Elmosolyodik és megérinti a sebet.

- Már alig. Ügyes kezeid vannak. – kacsint egyet, mire megmozdul valami az alhasam tájékán. Azt a mindenit, ezt még nem éreztem eddig.

- Akkor lennének azok, ha nem doblak fejbe a labdával. – megköszörüli a torkát és huncut mosollyal rám néz.

- De akkor ki kellett volna hagynom azt a csókot. Az nem tetszik. – elindul a fedélzetre, majd visszafordul felém. – Na, jössz? – bólintok és újra érzem, hogy forróság söpör végig a testemen. Valószínűleg az arcomra is kiül, mert Miles csak vigyorogva elindul a hajó felé. Hihetetlen, hogy tud vitorlást vezetni. Neki is vágunk a szél nagyon kedvező ahhoz, hogy egyenesen suhanjunk a vízen. – Kipróbálod? – kiabál felém a kormány felől, miközben én a tájat nézem a korlátnak dőlve.

- Naná! – mosolyodom el és odalépek hozzá. Maga elé von és kezeimet a kormánykerékre helyezi. Mellkasa a hátamhoz ér és ez abban a percben kétszer olyan jól esik, mert elég hideg a szél. Kezét végig az enyémen tartja, és apró mozdulatokkal kormányozzuk a hajót. Ujjaival közben néha megsimítja az enyémeket, nehéz eldönteni, hogy csak véletlen, vagy szándékosan cirógat.

- Érzed? – suttogja a fülembe. – Ha jobbra tekered, érzed, ahogy mozdul? Finoman tekerd, hogy érezd a különbséget. – lehunyom a szemem és próbálok csak a hangjára és arra koncentrálni, ahogy mozog a hajó. Szinte szédülök, olyan ez mint egy mély relaxáció. Úgyse látja az arcom, ahogy csukott szemmel állok előtte, talán így kevésbé égő, hogy nem tudok mellette se józanul gondolkodni, se létezni. Amikor hirtelen megérzem amiről beszél, nevetni kezdek. Ő is halkan kuncog és vállam fölött a távolba néz. – Jól csinálod. – mondja lágy hangon, én pedig vállam fölött szemébe nézek. Az arcom elkomolyodik és érzem, hogy újra és újra elgyengülök. Ha most nem hátrálok ki, akkor meg fogom csókolni. Sofi, van még öt másodperced, különben meg fogod csókolni. Nagy levegőt veszek és kihátrálok a helyzetből. Miles továbbra is a kormány mögött marad, megköszörüli a torkát és előre mered. Megállok nem messze tőle és nagyot sóhajtok. – Sajnálom a tegnapit. – szólal meg hirtelen. – Nem akartalak összezavarni. Tudom megbeszéltük, hogy tiszta lappal indítunk és én bele rondítottam.