Szívem sóhaja

Miles

5 évvel ezelőtt...

Mikor Sandra leteszi a telefont, képtelen a szemembe nézni. Értetlenül állok és mikor megpróbálok elindulni felé, feltartja a kezét és megállít. Nagyot nyelek, mert érzem, hogy valami nagyon rossz fog következni. Valami borzalmas.

- Sandra, mi a baj? – teszem fel a kérdést nyugtalanul és próbálom megőrizni a hidegvérem. Remegni kezd az ajka és én érzem, hogy olyan hírt fog közölni, amire nem készültem fel.

- Lefeküdtem valakivel. – veti oda remegő hanggal. Nem erre számítottam. Nem néz rám továbbra sem, de bennem lyukat ütöttek a szavai. Előre lépek egyet és értetlenül próbálok egybefüggő mondatokat alkotni.

- Mikor? Kivel? Semmit se értek. – a szavak úgy gördülnek ki a számon, hogy nem is érzékelem.

- Egy éve, mikor elutaztam Atlantaba. Bocsáss meg! – zokogni kezd, és akkor jövök rá igazán, hogy ennél bonyolultabb az ügy.

- Sandra! Mit nem mondasz el? – kezdek nagyon ideges lenni, ezért újabb lépést teszek felé.

- Nem tudsz nekem gyereket csinálni! – hadarja el lihegve, mielőtt oda érnék hozzá. Megtorpanok és üveges lesz a tekintetem. Abban a szent pillanatban áll össze a kép a fejemben. Felnézek Sandrara, aki könnyes szemmel és bűnbánó arccal néz rám. Olyan hányinger tör rám, hogy majdnem elájulok. A szoba egyre jobban megy össze, a falak úgy érzem összepréselnek. – Bocsáss meg! – mondja zokogva, de én feltartom a kezem és belenézek abba a hazug szemébe. Soha nem éreztem még ilyen fájdalmat. Soha nem törték össze előtte így a szívemet, mint ezen a napon. 

- De ha én nem tudtam, akkor te... - kezdek bele, de már tudom, hogy felesleges. 

- Kérlek, ne csináld! - könyörög és vérvörös szemében olyan megbánás csillog, amit egy ember szemében sem láttam még.  Megfogadtam magamnak, hogy soha többé nem kötöm hozzá magam egy nőhöz sem, mert mikor erre rájönnek majd, nem fogok már kelleni nekik és eldobnak, mint egy szemetet, vagy lecserélnek egy jobbra. Hogy lehettem ennyire vak? Csak erre vágyott. Évek óta nem jött össze. Persze, hogy talált valaki mást. De a karma szar dolog. Bármennyire is sajnálom azt a kis magzatot, Sandra nem érdemelte volna meg, mert egy hazugságba született volna bele. 

- Soha többé nem akarlak látni! – nyögöm ki és arcomon folynak a könnyeim.

 Sandra lehúzza a gyűrűt az ujjáról, leteszi a pultra és kisétál az ajtón. Semmi könyörgés, semmi felesleges szó, tudja, hogy hasztalan. Lyukat ütött a mellkasomba. Azzal vette el tőlem a reményt, hogy elárult. Lecserélt egy jobbra, aki megadta volna neki, amire vágyik. Arra se vette a fáradságot, hogy beszéljünk róla, hogy sokkal előbb lépjünk. Mint mondtam, a karma szar dolog. És ott talál meg, ahol a leginkább nem számítasz rá.

Ezek után egy szellem lettem. Hetek teltek el, majd hónapok, de én még mindig nem voltam önmagam. Nem bírtam nőre nézni, mert mindegyikükben ott láttam Sandra hazug szemit és szavait. Ott volt bennem a tehetetlenség és a reménytelenség arra, hogy normális életem legyen bárkivel valaha. Mert egy idő után mindenki családot szeretne. De nekem ez soha nem fog menni. Úgyhogy pár év múltán, mikor beköltöztem a jelenlegi lakásomba, megismertem Brookot és vele egyszerű volt összekeveredni. Laza volt és szertelen, tetszett nekem. De miután megtörtént és lefeküdtem vele rájöttem, hogy nem lett tőle jobb. Újra éreztem azt a tehetetlen érzést, hiába nem akartam tőle semmit. Úgyhogy most, hogy Sofi itt áll előttem, teljes, csodálatos valójában, úgy érzem a világ most ért véget számomra. Meg kell neki mondanom az igazat.